Sodorjon az ár

Sziasztok!

Itt is a folytatás, bocs a vége miatt, de ez így volt megtervezve. A következő rész, újra Alex szemszögéből lesz olvasható, mert Dani képtelen lesz bármi fajta cselekvésre, vagy gondolatra is egy kis ideig... :'D

Dora Sullivan

Dani szemszög

6.

  

    Magamat csapnám be azzal, ha nem esett volna rosszul, hogy egyedül voltam a szobámban, amikor felébredtem. Másrészről, jobb is volt így, mert egy kis időre legalább elkerülhetem a kínos pillanatokat és feszengéseket. Fogalmam sincs, hogy miként tennék, ha Alex mellett ébredtem volna fel. Így viszont maradt időm és esélyem arra, hogy átgondoljam, a folytatást.

   Most már nem tudnék nemet mondani neki. Az éjszaka után biztosan nem. Még soha nem éreztem úgy magam a korábbi barátaimmal, mint ahogyan vele. Ő törődött azzal, hogy nekem is jó legyen, ne csak neki. Első helyen állt nála, hogy úgy feljuttasson a csúcsra, hogy aztán a nevemre se emlékezzek. Még most is érzem a lábaim között erős, és hatalmas férfiasságának okozta sajgást, és egyben hiányát is. Akárcsak az ajkai és ujjai érintése is magamon.

   Nem tudom, hogy mitévő legyek. Egyrészről, Mia miatt aggódom és félek, hogyha megtudja mi történt, elveszítem őt. Ugyanekkor gyűlölöm már magát a tudatot is, hogy hazudni és titkolózni kényszerüljek előtte. Másrészről pedig, az Alex-al töltött éjszaka, arra ébresztett rá, hogy nem fogok tudni úgy tenni mellette, előtte, mintha mi sem történt volna, vagy, hogy nem akarnék folytatást.

   Azonban félek, mert mi van ha, neki csak ennyi volt? Mi van ha, csak egy éjszakára kellettem neki? – erre a gondolatra, összeszorul a szívem.

   Pedig a tettei, érintései azt éreztették velem, hogy többet jelentett neki az éjszaka, mint holmi egy éjszakás numera.

   De ez még akkor sem jelenti azt, hogy a részéről lehet e folytatás! És magam részéről sem volna illendő, ha mégis abban reménykednék, hogy több alkalom legyen köztünk.

   Lehetetlen egy nőszemély vagyok! – szorítom a két kezem közé a fejemet, majd hogy kitisztítsam a fejemet, kimászom az ágyamból és a fürdőszobába igyekszem, ahol meg is nyitva a csapot, kellő meleg mérsékletűre állítva a vizet, állok be a zuhanykabinba. Néhány percig folytatom magamra a vizet, majd elzárva a csapot belecsavarom magam a törölközőbe, és visszacsoszogok a szobába.

   Gondolataim újra a tegnap éjszakára csusszannak vissza, mikor a feldúlt ágyamra tekintek, és az ágyam melletti ruhakupacra. A ruhámon és a bugyimon kívül az ő alsónadrágját találom ott, enyhe furcsa és érdeklődő kérdést kiváltva belőlem, hogy ezt miért nem vette fel, vagy vitte magával? De nem is akarván erre választ keresni, a ruhás szekrényemhez sétálok, ahonnan egy farmer rövidnadrágot és egy fehér toppot választok ki, hozzá pedig egy fehér csipkés fehérneműt emelek ki a fiókból, amiket rögvest magamra is kapok, miután lehajítom az ágyra a törölközőt. Amit amint felöltöztem, viszem is magammal a mosókonyhába le.

   Lefele lépkedve a lépcsőn hallom, hogy Mia is fenn van már, ő az egyedüli hármunk közül, aki csörömpölés közepette készíti fel a kávét. Mielőtt köszönnék és csatlakoznék is hozzá a törölközőt a mosókonyhába viszem, ahol bele is helyezem a mosógépbe és el is indítom a mosást, amikor feltűnik, hogy már van annyi benne, hogy ki lehessen mosni. Amint ezzel megvagyok, indulok is vissza a konyha felé, viszont ahogyan közeledem, meghallom Alex hangját, amely által, önkéntelenül is megtorpanásra készülök.

-           Délután vissza kell mennem New York-ba, Mia! – mondja, és a szívem fájón szorul össze, újra..

   Tehát ennyi volt! Valóban csak egy éjszakára kellettem neki! – hüledezek magamban! – Hogy lehettem ennyire ostoba?! Most persze azért húzza el a csíkot, hogy ne érezze magát kényelmetlenül miattam, vagy, hogy mert nem akarja még az esélyét se látni annak, hogy netalán tán, ráakaszkodnék vagy valami.

  De még is miért fáj akkor ez a gondolat? – teszem fel a kérdést magamban. – Miért érzem úgy, hogy a szívem összetörni készül, hallván azt, hogy ő visszamegy New York-ba?

  Annyira fájt a gondolat és maga az, amit mondott, hogy észre se vettem, hogy Mia helyett én reagálok a kijelentésére, csak éppen egészen máshogy.

  Ajkaimat egy hangos kiáltás hagyja el tiltakozás, dühös és fájdalomszerűen, melynek kíséretében gyorsan kirohanok a házból és futásnak eredek, nem törődve az utánam kiáltásoknak, sem pedig azzal, hogy mezítláb vagyok, és sem pedig azzal, hogy a hajam vizesen csapkodja a hátamat.

   Már majdnem a part széléhez érek, amikor hirtelen két erős férfikar ragad meg hátul, nem eresztve még a kiszabadulásomra tett próbálkozásaim közepette se.

-          Eressz el! – követelem, igyekezvén visszafojtani a könnyeimet.

-          Nem! – jön a válasza. – Mondd mi ütött beléd? Miért rohantál el? – kérdezi, maga felé fordítva.

-          Eressz! – ismétlem újra, lehunyva, tartva a szemeimet és újra megpróbálkozom a szabadulással.

   De nem enged el. Az egyik kezével eleresztve az enyémet, csúsztatja az állam alá, maga felé emelve és késztetve arra, hogy ránézzek.

-          Dani – kérlel a nevemet lehelve. – Nézz rám, és mondd el, hogy mi történt!

-          Nem mindegy az? – kérdezem haragosan a szemeibe nézve. Hangom éle meglepetést és értetlenkedést tükröz vissza, amellyel nem áll módomban foglalkozni. – Mit törődsz te azzal, hogy mi történt, vagy mi nem? Csak eressz el és…

-          Nem! – szakít félbe. – Tudni akarom, hogy mi ütött beléd.

-          Miért? Miért akarod azt tudni? – kérdem gúnyosan. – Úgy is elmész, akkor meg mit számít?

-          Dani – leheli ismét a nevemet, és megrázza a fejét, majd a másik tenyerét is felcsúsztatva az oldalamon, immáron két kezével fogja közé az arcomat. – Nem azért megyek el, ami az éjszaka történt, és nem is miattad.

   Szeretném ezt elhinni neki, de nem tudom. Annyira képtelenségnek hangzik, hogy csak a hülye venné be ezt. Még nálam is hülyébb személy.

-          Na persze! – nevetek fel kényszeredetten. – Annyira ostoba vagyok! Tudnom kellett volna, hogy…

-          Az igazat mondom – szakít ismét félbe. – Ha lehetne, maradnék és újra és újra elcsábítanálak – simít végig az ajkaimon az egyik hüvelykujjával. – Ne hidd, hogy csak egy éjszakára akartalak, mert ez nem volna igaz!

-          Akkor miért? Miért tűntél el mellőlem reggelre? És miért nem említetted korábban, hogy visszamész? – árasztom el a kérdéseimmel, éreztetvén vele azt, hogy továbbra sem tudom bevenni a meséjét.

-          Mert… - kezdene bele, de mintha nem tudná, hogy elmondja e, vagy, hogy mit felelhetne rá, erre összeszorítja az ajkait.

-          Nos? – húzom fel az egyik bal szemöldökömet kíváncsian.

-          Nem miattad – feleli.

-          Miért kéne ezt elhinnem? Most komolyan, te sem gondolhatod, hogy ezt beveszem! – támadom le. – De tudod mit? Nem is akarom tudni. Eressz el és, hagyj békén! – követelem újra, most azonban már könnyedén ki slisszolva a karjai közül.

-          Dani, kérlek! – nyúlna értem, de elhajolok előle.

-          Hagyj! – tartom magam elé a tenyereimet. – Menj, ha menni akarsz! Végül is, így lesz mindkettőnknek a legjobb! – mondom, de tudom, hogy ez hazugság. Nekem nem lesz jó, de majd az lesz! Teszek róla, hogy az legyen! – Majd úgy fogok a tegnap éjszakára gondolni, mint ahogyan mások szoktak. Egy, egy éjszakás kaland volt, semmi több.

-          Ne mondd ezt! – túr bele a hajába idegesen. – Tudod, hogy ez annál több volt!

-          Mégis minél volt több? – tárom szét a karjaimat. – Minél kellett volna többet jelentenie? – Látom, hogy szólásra nyitná a száját, hogy félbeszakítson, azonban most nem hagyok rá neki esélyt. Minél hamarabb elválnak az útjaink, annál jobb lesz, jelen pillanatban. – Lefeküdtem veled az éjszaka, aztán reggel, amikor felébredtem, te már nem voltál ott. Aztán egy kis idő múlva rá, pedig azt kell hallanom, hogy elmész. Akkor mégis minél volt több az, ami történt? Megmondom, egy éjszakás kaland, amit mind a ketten élveztünk, de ennyi volt. Nem lesz folytatása, mert te elmész. Ami talán így is van jól. Hiba lenne többre vágynunk. Már csak Mia miatt is. Most jobb lesz, ha visszamegyek a házba. Én… ég veled! – búcsúzom el, majd időt sem hagyva arra, hogy mondjon valamit, hátat fordítok neki és vissza futok a házba, ott is fel egyenesen a szobámba, aminek az ajtaját becsukva, neki vetem a hátamat és halk zokogásba kezdek.

   Képtelen vagyok így Mia elé kerülni. Nem is tudom mi üthetett belém, amikor csak úgy ki rohantam. Most már biztosan leesett neki, hogy történhetett valami köztem és a bátyja között.

   Istenem! – temetem az arcomat a tenyerembe és újra felzokogok.

-          Dani! Dani nyisd, ki kérlek szépen az ajtót! – hallom meg kérlelő hangját, de képtelen vagyok eleget tenni a kérésének. – Kérlek!

   Nem nyitok ajtót, de nem is szólalok meg. Nem is tudnék. Annyira képtelen helyzetbe kerültem, hogy nem is tudom, mit csináljak.

   Úgy érzem, hogy elárultam őt és a barátságunkat. De úgy is érzem magam, mind, akinek a szívét törték össze.

-          Engedj be, kérlek! – kérlel újra, mire félve is, de arrébb csusszanok az ajtótól.

   Amint sikerül bejutnia az ajtót, a történtekről való számonkérés helyett maga is leguggol, és az ölelésébe von. Én meg csak zokogok, megállíthatatlanul.

-          Jól van! Sírd csak ki, nyugodtan! – simogatja a hátamat.

   Nem értettem viselkedését, hiszen nyilvánvalóan már biztosan tudja, hogy én is beleestem a bátyjába. Most el kellene küldenie, és nem vigasztalnia. Vagy először megvigasztal, és csak utána küld el?

   Én hülye! Hogy tehettem ezt? – szidom magam. – Én sem vagyok különb a régi barátnőitől.

-          Tudom, hogy kialakult köztetek valami Alex-al – szólal meg egy kis idő elteltével, amikor már a zokogásom is alább hagy.

-          Én… - mondanom kellene valamit, de nem tudom, hogy mit. Bocsánatkéréssel semmire sem jutok. Ahogyan a szabadkozással sem. Még a szemeibe se bírok nézni.

-          Emlékszel mikor azt mondtam, amikor az első hónapos fordulónkat ünnepeltük? – kérdezi, de választ nem vár rá, mert már folytatja is tovább – Akkor azt mondtam, hogy örülök, amiért a bátyám nem volt itthon, mert nem akartalak elveszíteni miatta. Most viszont…

-          Mia… - szakítom félbe, összeszorult torokkal. – Ne is folytasd. Tudom, hogy mit akarsz mondani. És igazad is van. Ő végül, még is csak a bátyád.

-          Igen a bátyám, de te meg a barátnőm vagy. A legjobb. Sőt, a nővérem vagy.

-          De mégis…

-          Várj, hadd mondjam el, amit akarok – vág a szavamba. – Most viszont azt láttam rajtatok, hogy vonzódtok egymáshoz, és vágytok is a másikra. Nem csak akkor, amikor egy légtérben voltatok, ha nem akkor is, amikor nem. Figyeltelek titeket azóta a pillanattól fogva, amióta Alex itt van. Eleinte nem akartam, hogy köztetek bármi is legyen, ennek az okát már tudod – nézz mélyen a szemembe. – De, pár napja. Vagyis az Ethan-es ügy óta, már másképp kezdtem el vélekedni. Elképzeltelek titeket együtt, és… semmit sem szeretnék jobban, mintha ti egypár lennétek.

-          Mia ez képtelenség – állítom le, hitetlenkedéssel a hangomban. Nem is tudom felfogni igazán, hogy mit mond. Mert ezt nem mondhatta komolyan.

-          De hogy volna az. Vonzódtok, mi több annyira vágytok a másikra, hogy sokszor már magam is hideg zuhanyt vettem. Hidd el, hogy ez így volt.

-          Én és Alex, mi nem – rázom meg a fejem, kiverve Mia képtelenségnek hangzó szavait.

-          Rosszul esett, amikor meghallottad, hogy elmegy. Igaz? – kérdezi, amire tőlem csak egy bólintás volt a válasz. – Én viszont azt is láttam, hogy Alex mennyire tehetetlennek tűnt abban a pár másodpercben, amikor elrohantál, majd utánad ment. És ugyanilyen tehetetlennek láttam őt, sőt még fájdalmasabb volt, amikor te visszajöttél, ő pedig utánad és felakart volna jönni, csak én nem hagytam. Nem tudom, hogy mi történt köztetek pontosan, de ha miattam nem akarsz vele lenni, akkor azt mondom, hogy most menj és beszélj vele.

-          Nem lehet – rázom meg a fejem és érzem, hogy a könnyeim újra utat törnek maguknak.

-          Már miért nem lehetne? Bár szokatlan lesz, de szeretném, ha megpróbálnátok, és ha csak én vagyok az, ami köztetek áll, hát akkor csak rajta. Törj át rajtam, és ne engedd el – noszogat és fel is állít.

-          Ő nem akar engem – hajtom le a fejemet.

-          Micsoda badarság ez?! – kiállt fel hitetlenül. – Te nem láttad őt az imént, én viszont igen. Akar téged!

-          Akkor miért nem volt ott mellettem, amikor felkeltem reggel? – intézem felé ugyanazon kérdéseket, amiket nem sokkal ezelőtt a bátyjának is feltettem. – Ha annyira akar, akkor miért döntött hirtelen az egyik pillanatról a másikra úgy, hogy elmegy? Hol ott csak a jövő hétről volt szó?

-          Nem tudom, de miért nem tőle kérdezed?

-          Szerinted nem tettem fel neki is ugyanezeket a kérdéseket?

-          És mit felelt?

-          Hogy nem miattam – válaszolom erőltetetten felnevetve.

-          Ó, hogy azaz idióta barom! – csap a homlokára egy nagyot, majd kirohanva a szobámból Alex nevét ordítja.

   Gondolván, hogy hátha ő választ kap a bátyja viselkedésére, követem őt. Alex-ra a konyhában lelünk rá, ahol a fejét a tenyérében támasztja, mint aki maga is tanácstalan, és tehetetlen a történések kimenetelétől.

   Ha te így érzel, akkor mit gondolsz, én hogy érzek? – kérdezném, de egy árva hang se jön ki a torkomon, Miával ellentétben.

-          Mi a csudáért akarsz már ma vissza menni? – támad a bátyjának. – És ne merészeld azt mondani nekem, hogy nem Dani miatt!

-          Mia – néz fel a húgára, majd mikor megpillant mögötte, a tekintete fájdalmat tükröz. – El kell mennem. Muszáj elmennem! – mondja továbbra is a szemeimbe nézve.

-          Muszáj! Muszáj! – ismétli képtelenül a húga. – Mi az, hogy muszáj? Egyenes választ kérek, az istenért! – csattan fel.

-          Mia, hagyd! – szólok rá, és kihallom a saját hangomból is, hogy ez mennyire fájdalmasan hangzott. – Ha mennie kell, vagy ha menni akar, hadd menjen! Talán így lesz a legjobb! – suttogom, majd elfordítva a tekintetemet a férfiről, visszafordulva elindulok a lépcső irányába.

-          Dani, kérlek! – állít meg Alex hangja, de nem fordulok, vissza csak állok, várva arra, hogy elmondja, amit akar. – Nem akarok így el válni, de el kell mennem és…

-          Elég! – vágok a szavába, felemelve az egyik kezemet, de továbbra sem fordulok felé. – Igaz kell egy kis idő, míg túl tudom magam tenni ezen, de ne aggódj! Miattam nem kell! Menj csak nyugodtan! Ami a múlt éjszakát illeti, még sem szándékozom elfeledni, de ezt nem jelenti azt, hogy szándékomban áll keseregni azon, hogy miért nem lesz folytatása.

-          Ne csináld ezt! – kérlel mögém lépve.

-          Minden jót neked Alex – suttogom, és otthagyom őt a lépcső aljánál, én meg felrohanok a szobámba.

  

   Beérve a szobámba, újra átengedem magamat a könnyeknek mindaddig, amíg álomba nem szenderedek.