2019. július 31., szerda

Sodorjon az ár

Sziasztok!

Tádám! Meg is hoztam a teljes 12. fejezet, második részét. Amely két szemszögből is olvasható.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez is. 
Jó szórakozást kívánok hozzá! :)

Dóry


Daniella szemszög


12/2.

    Hűvös levegőre ébredni, nem egy álom ébredés. Mielőtt kinyitnám, a szemeimet végig tapogatom magam mellett az ágyat, de Alex korábban meleget adó testét nem lelem, így kinyitom a szemeimet. Mire hozzászokik a szemem a ház sötét színeihez már magam is ültő helyzetben vagyok.

- Alex? – kezdem el szólongatni. – Alex? A fürdőszobában vagy? – kérdezem, de amikor továbbra sem érkezik válasz, a takarót magam köré csavarva a fürdőszobához sétálok.

   Először bekopog, de amikor nem jön válasz, benyitok, de a helyiségben üresség kong.

   Aggodalommal nézek körbe a házban, és amikor a tekintetem az ágy mellett csak az én pizsamámat lelem, a félelem érzete kezd körül venni. Nem is gondolkodom rajta, de már az ajtóban találom magamat, amelyet kitárván, újra Alex nevét kezdtem el kiáltani, és amikor nem jön válasz, visszafordulva a házba a táskámhoz sietve, amely mellől az Alexénak hűlt helye van, még inkább erőt vesz rajtam a félelem és az aggodalom.

   Gyorsan kikapok a táskából egy nadrágot, és egy felsőt, plusz egy fehérnemű párost, amit ott helyben magamra is kapok. A hajamba párszor beletúrok, majd a táskám egyik oldalsó zsebéből kiveszek egy hajgumit, amivel lófarokba kötöm a hajamat. Már épp készülnék felvenni a cipőmet is, amikor az ajtó nyílására leszek figyelmes. Dobásra készen emelem a cipőm egyik párját, amikor kinyílik az ajtó és belép rajta egy magas, szőke hajú férfi.

- Maradjon ott! – kiáltom oda neki! – Egy lépést se közelebb! – figyelmeztetem. Nem érdekelt abban a pillanatban, hogy nevetségesen festhetek a cipőimmel a kezemben, és azzal fenyegetem a behatolót, aki bármikor, olyan gyorsasággal végezhetne velem, hogy még pislogni sem juthatna rá időm.

- Nyugalom! Alex küldött…

- Bárki mondhatná ezt! – vágom a szavába, közben azt szemlélem, hogy milyen más fegyverrel védekezhetnék ellene. – Ki maga, és mit akar? Hogy talált ide? – kérdezem, csak, hogy időt nyerjek magamnak, hogy kitalálhassak valamit.

- Suarez. Daniel Suarez…

   Suarez? Nem ő Alex főnöke? Ilyen fiatal főnöke volna?! Na, nem! Ezt nem veszem be! Bárki mondhatná ezt! De még is, ő volt a harmadik személy, aki tudhat erről a helyről. Viszont, az is lehet, hogy ez átverés, és ők a rossz fiúk, akik követhettek minket tegnap, és Alex náluk van, vagy éppen nincs és most engem jöttek elkapni, hogy velem csalják őt lépre!

   Na, azt nem! Abból nem esztek! – nézek határozottan a férfi világoskék szemeibe.

- Hol van Alex? – kérdem tőle, kíváncsi vagyok rá, hogy mit felel.

- Daniella….

- Állj! Honnan tudja a nevemet? – szakítom félbe, igyekezvén közben leplezni az egyre jobban felgyülemlő félelmemet.

- Alex-től tudok magáról, meg abból, hogy utána néztem magának!

- Hogy mit tett? Mi oka volt rá? – emelem fentebb a hangomat, nem tetszésemet kifejezve.

- Daniella, kérem hadd…

- Egy lépést se tovább! – kiáltok rá, amint tesz egy újabb lépést.

   Amikor látom, hogy a zsebébe készül nyúlni, teljes erőből a fejéhez vágom az egyik cipőmet, majd kihasználva a pillanatnyi zavart, neki rontok és félrelököm az ajtóból. Nem érdekelt, hogy a vállamba éles fájdalom nyilall, csak azt tartom szem előtt, hogy mihamarabb távol kerülhessek a váratlan idegentől. Azonban épp, hogy lelépek a lépcsőről, egy lövés dördül el a fülem mellett, mely megállásra késztet.

- Állj meg te ribanc! – dörren ezúttal mérgesen rám, és az előbbi szelídebb hangnak nyoma sincs.

   Futhatnék, de tudom, hogy nem érnék el vele mást, csak golyót a fejembe, vagy valamelyik más testrészembe.

- Ki a fene maga? – teszem fel újra a korábbi kérdésemet, hátrafordulva felé.

- Itt én vagyok, aki kérdezhet! – vicsorítja, majd maga elé intet a fegyverrel. Kelletlenül is, de visszalépek a házba. – Leülni!

   Eleget téve az utasításnak, leülök a kinyitott kanapéra, de a tekintetemet továbbra sem emelem le róla.

   Ki lehet ez a fickó? Ha tényleg ő Alex főnöke, akkor ő egy áruló. Elképesztő, hogy az emberek többsége mennyire megvehető. Már csak abban bízok, hogy Alex biztonságban van, bárhol is legyen. Viszont, ha ezt élve megússzuk, én kinyírom őt. Még is hogy hagyhatott itt magamra? Miért ment el nélkülem, és hová? És ha valóban, ő küldte rám ezt az ürgét, mégis hogy tehette ezt? Hogy bízhatott meg egy ilyen alakban?

- Mit tudsz rólunk és a Di Angelo ellen tervezett elfogásról? – teszi fel a kérdést, továbbra is felém irányítva a fegyvert.

- Nem mindegy, hogy mit tudok? – kérdezek vissza – Így is, úgyis kifog nyírni! De jól vigyázzon, mert ha Alex megtalálja magát, azonnal végez magával!

   Nem érdekelt a szemtelenségem. Itt most nem arról van szó, hogy megúszhatom ezt élve. Keserű beismerni, de ha Alex nem ér ide idejében, akkor nekem végem, vagy így vagy úgy. Márpedig az biztos, hogy belőlem, ez a fickó semmit sem fog kiszedni. Ha megkínoz se. Inkább meghalnék, mint sem, eláruljam azt a férfit, akinek a szívemet adtam.

   De ha valami csoda folytán, mégis túl élem, én is, és ő is. Alaposan át kell, hogy gondoljam a kettőnk dolgát – ez volt az utolsó gondolatom, amikor hirtelen ablak törést hallani, és a rám tartó szőke hajú férfi hanyatt vágódik közvetlenül előttem alig egy lépésre. A fülemre tapasztva a kezeimet ugrom le az ágyról, és mielőtt bekúszhatnék a sarokba, hogy még véletlenül se legyek lövéstávolságban, a holtan heverő férfi fegyverét kikapok a kezei közül.

   Halványlila dunsztom sincsen arról, hogy hogyan is kell egy ilyen szörnyeteget használni, de akkor is jobb, ha van valami a kezemben, mintsem, fegyvertelenül várjam ki az engem épp megmentő szerepben lévő személyt, vagy éppen az ellenkezőjét cselekedni akaróét.

   Percek telnek el, mire először kopogás majd egy lágyabb, de annál érdesebb hang szól hozzám!

- Daniella? Nem esett baja? – kérdez, de nem merek válaszolni, így csendben maradok. – Most befogok menni, ne támadjon le! – igyekszik nyugodtabb hangon beszélni hozzám, de én csak fülelek, és várok.

   A sarokból, ahol guggolok, remek rálátást nyerek a belépő férfira. Szőke haja kirí a halvány világítású szobában pont, mint a földön holtan heverő fickóé. Fekete nadrágot és fekete bőrdzseki fedi magas szikár testét.

- Nem fogom bántani, így kérem, ne lőjön! – lép közelebb hozzám, de amikor ráirányítom a fegyvert, megtorpan.

   Hogy a remegő kezem miatt vagy, mert azért, hogy ne lőjem le, nem tudom, viszont nem jön közelebb hozzám.

- Ki maga? – hangzik el tőlem újra ez a kérdés. Bár be kell vallanom, hogy mindhiába teszem fel ezt a kérdést, ha úgy sem tudom biztosan, hogy bízhatok az illetőben. Az előbbi fickóban nem bízhattam, ami ki is derült, és épp, hogy csak megúsztam. Viszont, hogy most is megúszom e?! Kétséges!

- Daniel Suarez – árulja el a nevét, mire én keserűen felnevetek.

      Na persze! Még valaki, aki ezzel a névvel mutatkozik be?!

- Hazudik! – vágom oda neki, közben a halott férfi felé biccentek. – Ő is ugyanezen a néven mutatkozott be! Szóval, ki maga? És ezúttal, szeretnék látni egy igazolványt is!

- Hogy mi? Ez nem lehet igaz – néz rám elhűlve a férfi, majd a holtan heverőre tekint. – Mégis mi a jó büdös fészkes fenébe tenyereltél bele Eddy?! – motyogja az orra alatt, majd benyúlva a dzsekije zsebébe elővesz egy fekete kis tokot.

- Dobja ide! – utasítom, aminek eleget is téve, idedobja nekem az igazolványát. Továbbra is rátartva a fegyvert, fél szemmel nézek bele az igazolványba, aztán fel a férfira. – Tehát, ha maga valóba Daniel Suarez, akkor ez a szemét féreg ki? – kérdem álló helyzetbe tornázva magam.

- A társam, Eddy.

- Miért akart megölni? – kérdezem, bár valóban tudtam a választ.

- Ne kérdezzen olyant, amiről már tudja a választ Daniella! – néz rám keserűen.

- Honnan tudta, hogy itt vagyok? – teszem fel az újabb kérdést.

- Ő tőlem, én meg Alex-től. – feleli.

- Hol van? Hol van, Alex? És ne hazudjon! Mondja meg az igazat! – nézek rá elszántan, továbbra sem engedve le a kezemet. Lehet, hogy valóban ő az igazi Daniel Suarez, de akkor sem bízok benne. Még nem.

- Elment, hogy lezárja végre ezt az egész Di Angelo ügyet – dörzsöli meg az állát. – Engem pedig megbízott azzal, hogy jöjjek el és vigyázzak magára.

- De a társa, hogy ért ide hamarabb?

- Úgy, hogy ő már tudta azt, hogy maguk itt rejtőznek, Alex-al. Legalábbis minden jel arra mutat, ahogyan arra is, hogy valamiért át állt Di Angelo-hoz – fejti ki, és kihallatszik a hangjából a keserű csalódás a társa iránt.

- Sajnálom – mondom ki és, leeresztem a fegyvert. – Akkor gondolom, megvan rá az esély, hogy más is ránk találhat annak a férfinak az emberei közül. Igaz?

- Igaz – bólint. – Mi hamarabb el kell tűnnünk innen, csak arra kérem, hogy bízzon bennem, annak ellenére is, hogy tudom ez most nagy kérés.

- Rendben – egyezek bele, majd összeszedve a cipőimet, fel is húzom őket a lábamra, majd a dzsekimet az ágyról magamra kapom, akárcsak a táskát is, és követni kezdem Daniel-t kifelé.

- Kicsit gyalogolnunk kell, mert messzebb álltam meg a háztól – említi, meg amikor pár lépéssel magunk mögött tudjuk a faházat.

- Oké – felelem csupán, és tovább követem őt.

   Az a kicsi gyaloglás, jó félórát jelentett. Amint elértük a fekete BMW-t, és beültünk a kocsiba, Daniel már indított is. Miközben vezetett, elővette a zsebéből a telefonját és valakit hívni kezdett. Nem kérdeztem rá, bízván abban, hogy úgyis megtudom mindjárt.

- Mi az? – kérdezek rá, amikor szitkozódásba kezd, és egy újabb számot pötyög be a telefonba.

- Alex-et hívtam volna, de nem veszi fel – feleli rám se nézve és újra a füléhez emeli a készüléket.
   A felelete összeszorítja a szívemet és a torkomat is egyaránt. Ha valami baja esett, és azért nem veszi fel a telefont, én akkor nem tudom, hogy mit fogok tenni. Megölöm az illetőt, de Alex-et is, amiért ilyen stressznek tesz ki!

- Charly, itt Suarez! – szól bele. – Mi történik ott? … A fenébe is, azzal a makacs, idiótával! … Mi az, hogy mellény nélkül hatolt be?! Hogy lehettetek ekkora barmok, hogy nem biztosítottátok a számára?! Esküszöm, ha a két kezem közé kapom, magam repítek egy golyót a fejébe! … Végre, hogy vége! – sóhajt fel.

- Mi történt? Alex jól van? – kérdezem, de csak csitítólag fel mutatja nekem a mutatóujját.

   Majd adok én neked olyan csitítást! Tudni akarom, hogy mi történt Alex-al.

- Daniel, feleljen már az istenit! Mi van, Alex-al? – csattanok fel rá, nem törődve azzal, hogy éppen még mindig azzal a Charly-val beszélget.

- Igen, ő az. Most le kell tennem. Azonnal oda megyünk! Mondd meg neki, hogy maradjon a hátsóján, vagy különben szétrugdosom! – mondja még az illetőnek, majd letéve a telefont rám figyel.

- Néhány bordatöréssel és egy bal oldali monoklival gazdagodott, de él! – válaszol végre a kérdésemre.

- Hála istennek! – temetem az arcomat a tenyerembe!

- Most pedig bemegyünk a belvárosba, ahol vannak – jelenti ki, és még jobban beletapos a gázba.

- Ne! – kiálltok rá, mire ő meghökkenve tapos a fékbe.

- Mi a franc?! Mi a baj? – kérdezi felém fordulva, de én csak leintem.

- Adjon egy pár percet! – kérem, mire le is állítja a kocsit.

- Daniella, mi…

- Kérem, csak… csak szükségem van pár percre – motyogom, és kérésemnek eleget téve, nem kérdez többet.

   Hogy mi is a baj?! A válasz egyszerű: Alexander Brighton. Amióta találkoztam vele, az életem fenekestül felfordult. Miatta, autós üldözésbe keveredtem, majd lőttek is ránk, utána meg egy magát a főnökének kiadó férfi akart kinyírni, vagy éppen felhasználni, és most itt ülök egy kocsiban egy vad idegen fickóval. Akiről az ég adta világon nem tudok semmit. Vagyis de: a nevét, és azt, hogy ő Alex főnöke.

   Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy barátnőm testvérébe szeretek bele. Ahogyan azt sem, hogy mindazon kelljen keresztül mennem, mint amin az utóbbi pár napban kellett. Én ezt nem akartam, és nem is kívántam, egy pillanatra sem. Azzal tisztában voltam, hogy valami, jobbára mondván, valaki hiányzik az életemből. Egy társ. Egy férfi. Akivel eltudnám képzelni azt, hogy vele leélhessem életem hátralévő részét. Akivel családot alapíthatok. Szép, nyugodt környezetben. Valamiképp hasonlót, mint amilyenben a nővéremnek része lehetett.

   Mielőtt megjelentem volna Alex szállodai szobájának ajtajában, egészen biztos voltam magamban. Ahogyan abban, is hogy akkor mit akartam. Egy esélyt. Esélyt arra, hogy kiderüljön, hogy az, ami kettőnk között van, lehet e több, holmi fellángolásnál.

   Viszont, utána, ahogyan a dolgok zajlottak, és mostanra végződött mindent megkérdőjelez.

   Hiába tudom, hogy szeretem őt, ahogyan ő is engem, de nem tudom, hogy tudnék e így élni. Nem tudom, hogy le tudnám e így élni vele, mellette az életemet, amikor számtalan veszély fenyegetheti őt, és ezáltal engem, Miát, és a családomat. Nem tudom, hogy hogyan és miképp tudnék megbirkózni az iránta való aggodalmaimmal, és a tudattól, hogy bármikor el is veszíthetem.

   Szeretem őt. Jobban, is mint bármit, vagy bárkit. Viszont tanácstalan vagyok abban, hogy mit kellene tennem. Engedjem el őt, és védjem magamat a tudattól, hogy bármikor elveszíthetem, vagy éppenséggel rohanjak hozzá, és barátkozzak össze azzal, ami, és aki ő?

   Félek. Félek, hogy egy szép napon csak azt a hírt fogom kapni, hogy ő meghalt. És bár hiába fáj, de inkább tudnám őt úgy életben, esetlegesen valaki más oldalán boldogan – még ha maga a gondolat is összeszorítja a szívemet -, mintsem hogy bármikor is magamnak kelljen szembesülnie a halálával.

   Gyáva vagy! – suttogja egy belső hang. Igaza van, de inkább futamodok meg gyáván, mintsem, hogy az, ami a minap előfordult, még egyszer át kelljen, hogy éljem!

   Így hát döntöttem: elmegyek.

- A reptérre vigyen ki – szólalok meg némi idő elteltével.

- De hiszen, Alex…

- Kérem! – nézek zöld szemeibe. – Csak vigyen a reptérre, utána oda megy, ahová akar.

- Alex, ennek nem fog örülni – mondja, megdörzsölve úgy az állát, mint ahogyan korábban is tette.

- Tudom – hajtom le a fejemet egy fájdalmas sóhaj kíséretében. – Viszont nem tudnék most vele lenni. Időre van szükségem, és ezt csak úgy kaphatom meg, ha olyan távol vagyok tőle, amennyire csak lehet.

- De hiszen szereti magát, ahogyan ő is – válik komolyabbá a hangja.

- Tisztába vagyok ezzel, azonban ez nem törli el a tegnapi és a mai nap eseményeit. Én… nem tudom, hogy képes lennék ilyen életet élni – mondom ki azt neki is, amit magamnak eddig csak gondolatban fejtettem ki az imént.

- Rendben – mondja egy pár perc gondolkodásnyi idő után.

- Köszönöm – suttogom, és ő újra elindítja a kocsit, ezúttal a reptérre.



Alex szemszög



- Mi az, hogy elment?! – kiáltok fel hangosan és egyben dühösen is, amikor Suarez egyedül érkezik meg Di Angelo raktárába. – Hol van? Hova ment, és miért? – ragadom meg a dzsekijénél fogva, nem foglalkozva a törött bordáimmal és a fájdalommal.

- Állj le, Alex! – fogja le a csuklóimat és úgy lök hátra. – Arra kért, hogy a reptérre vigyem ki, mert időre van szüksége.

- Időre? Milyen időre? – válok értetlenné. – Mi történt, és kérlek, ezúttal mesélj el mindent részletesen, onnantól kezdve, hogy odaértél a házhoz! – utasítom őt, majd közben magunkhoz intem Charly-t is. – Kérlek, derítsd ki nekem, hogy hova vett jegyet Dani. Daniella Troy!

- Máris! – feleli, és félre is lép tőlünk.

- Kezdheted – fordítom vissza a tekintetemet Suarez-re.

   Amikor ahhoz a részhez ér, amikor le kellett lőnie Eddy-t, vagy az a szemétláda ölte volna meg Dani-t, olyan düh és harag kerít hatalmába, hogy nem tudom megállni, hogy ne ordítsak fel. Ordításomra, minden szempár ijedten és kérdőn mered rám, de nem érdekelt.

- Folytasd! – túrok bele a hajamba továbbra sem tudván türtőztetni a dühömet. Ha még élne Di Angelo, biztosan, hogy most hallott lenne, akárcsak Eddy is.

   Pedig azt hittem, hogy bízhatunk benne. Hiszen az életünket is nem egyszer bíztuk rá. Most meg pont ő volt az, aki elárult minket. Szerencséje van, hogy Suarez végzett vele és nem én. Én először megkínoztam volna, és utána eresztettem volna egy golyót a fejébe.

- Azt mondta, hogy most nem tudna veled lenni. Ezért időre van szüksége, távol messze, tőled – fejezi be.

- Nem! Nem! Nem! – túrok bele újra a hajamba. – Nem kellett volna hallgatnod rá! Ide kellett volna hoznod őt!

   Nem veszíthetem el! Nem most, amikor mind a ketten életben maradtunk!

- Meg kell adnod neki azt a kis időt, amit kért, Alex! – ért egyet Suarez, Dani döntésével, amit viszont én nem tudok, és nem is akarok megérteni és elfogadni. – Túl sok volt neki ez az egész. Engedned kell, hogy gondolkozzon, és hogy rájöjjön arra, hogy mit akar. Nem kényszerítheted erre az életre, ahogyan azt sem, hogy mindezek ellenére is, amint keresztül ment, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna.

- Nem is állt szándékomban kényszeríteni őt semmire. Soha nem is tenném. De ez akkor sem volt jó megoldás a részéről.

- Lehet, de ez az ő döntése volt. Csak adj neki időt.

- És ha nem jön vissza? – kérdezem fájdalommal a hangomban. – Nem tudnék élni nélküle.

- Alex…

- Ne! – szakítom félbe. – Szeretem őt. Az életemnél is jobban. Csak őt akarom, senki mást, és tudom, hogy ő is szeret! Ha nem így lenne, nem jött volna utánam. Csak most meg van ijedve.

- Ami érthető is, amiken keresztül ment, az még nekünk is sok lett volna.

   Igaza van, de szükségem van rá. Jobban, mint a levegőre. Most, hogy már vége ennek az egésznek, semmi mást nem akarok, csak őt. Vele akarok lenni. Ölelni és csókolni.

- Alex – vonja magára a figyelmemet, a visszaérkező Charly. – Van egy rossz hírem: három repülőjegy szerepel Daniella Troy nevén.

- Hogy mi?! – kérdezünk rá egyszerre Daniel-el.

- Három jegyet vásárolt.

- Róma, San Francisco és Párizs – sorolja a helyeket. – Nem San Francisco-ból jött? Nem lehet, hogy odautazik?

- Nem! –vágjuk rá a főnökkel.

- Tudja, hogy tudjuk, ott keresnénk először – fejti ki Daniel az ellenvetésünk okát. – Viszont azt is tudja, hogy nem lehetünk ebben olyan biztosak. Ezért foglalt még két másik helyre is. Így bármelyik hely felé is tarthat most.

- A francba!!! – morgom az orrom alatt, továbbra is a képernyőre szegezve a tekintetemet, amely a három helyet jelzi ki, ahová a jegyet vette Dani.

  Mégis hova tartasz most, szerelmem?

2019. július 29., hétfő

Sodorjon az ár - Részlet

Sziasztok!

A fejezet írása folyamatban van. Íródik. Csak gondoltam, hogy míg írom, hozok nektek belőle egy kis részletet. A fejezet eleje, Dani szemszögéből lesz olvasható, a másik fele, vagy éppen a vége - az majd kiderül menet közben -, meg az Alexéból.
Igyekszem, ahogy tudok. Addig is remélem, hogy ez a kis ízelítő felkelti majd a figyelmeteket! ;)

Dóry


"   Gyorsan kikapok a táskából egy nadrágot, és egy felsőt, plusz egy fehérnemű párost, amit ott helyben magamra is kapok. A hajamba párszor beletúrok, majd a táskám egyik oldalsó zsebéből kiveszek egy hajgumit, amivel lófarokba kötöm a hajamat. Már épp készülnék felvenni a cipőmet is, amikor az ajtó nyílására leszek figyelmes. Dobásra készen emelem a cipőm egyik párját, amikor kinyílik az ajtó és belép rajta egy magas, barna hajú férfi.

- Maradjon ott! – kiáltom oda neki! – Egy lépést se közelebb! – figyelmeztetem. Nem érdekelt abban a pillanatban, hogy nevetségesen festhetek a cipőimmel a kezemben, és azzal fenyegetem a behatolót, aki bármikor, olyan gyorsasággal végezhetne velem, hogy még pislogni sem juthatna rá időm.

- Nyugalom! Alex küldött…

- Bárki mondhatná ezt! – vágom a szavába, közben azt szemlélem, hogy milyen más fegyverrel védekezhetnék ellene. – Ki maga, és mit akar? Hogy talált ide? – kérdezem, csak, hogy időt nyerjek magamnak, hogy kitalálhassak valamit.

- Suarez. Daniel Suarez…

   Suarez? Nem ő Alex főnöke? Ilyen fiatal főnöke volna?! Na, nem! Ezt nem veszem be! Bárki mondhatná ezt! De még is, ő volt a harmadik személy, aki tudhat erről a helyről. Viszont, az is lehet, hogy ez átverés, és ők a rossz fiúk, akik követhettek minket tegnap, és Alex náluk van, vagy éppen nincs és most engem jöttek elkapni, hogy velem csalják őt lépre!

   Na, azt nem! Abból nem esztek! – nézek határozottan a férfi szürke szemeibe."

2019. július 24., szerda

Sodorjon az ár

Sziasztok!

Íme itt is van a folytatás, első része. Ugyanis két részesre terveztem ezt a fejezetet. Mivel, hogy a második része két szemszöges lesz. Ezt a részt Alex szemszögéből olvashatjátok, míg majd a második felét pedig mind a kettőjükéből., ami ez miatt hosszabb terjedelműbb is lesz. 
Igyekszek vele, ahogy tudok. ;)
Illetve egy aprócska kis információ, a fejezetben felbukkanó Suarez, keresztnevén Daniel, a Sodorjon c. sorozat harmadik történetének férfi főszereplője lesz. Akiről néhány információval előrébb lehettek majd a következő részben. ;)

Dóry






12/1.

   Pár órával később, amikor végleg sikerült kimerítenem Danit, óvatosan, hogy nehogy felébresszem, kimászok mellőle az ágyból, hogy azután a táskámhoz lépve elő vegyek egy boxert, nadrágot és egy felsőt és egy pár tiszta zoknit, amiket magamra is kapok gyorsan.

  Hallgatván a szuszogásait, és tudván, hogy most aludni fog egy ideig – legalábbis bízom benne -, előkeresem a kocsi kulcsot és a telefonomat, majd az ágy alá csúsztatott korábban fegyveremet is magamhoz véve, csendesen kilépek a házból.

   Mielőtt beszállnék a kocsiba, előtte még a fegyverrel a kezemben nézek körül a ház körül.

  Jobb félni, mint megijedni! – szokta mondani Suarez! – Inkább te légy az, aki meglepi őket, minthogy ők téged!

   Kis idő múlva, félig nyugodtabban közelítem meg a kocsimat, amibe be is ülök. Örülök, hogy nem találtam semmi arra utaló jelet, hogy járt volna valaki mostanság a közelben. De tudom, hogy akkor sem maradhatunk itt hozamosabb ideig. Nem most, hogy tudnak Daniról. Ha eddig nem is, de a tegnapi nap óta biztosan utána néztek Di Angelo emberei. Ennek hiszemében, mielőbb véget kell vennem ennek az üldözésnek, mert ha nem is magát Dani-t kapják el, valaki más a szerettei közül biztosan, csakhogy általuk kényszerítsék őt arra, hogy engem feldobjon. Tudom, hogy bármit mást megtenne, minthogy engem az ellenség karmai közé vessen. De azt is tudom, és nem is akarnám, hogy engem válasszon a családja helyett. Így teszem, amit tennem kell.

   Néhány km-re a háztól, leállítom a kocsit, és a főnököt hívom. Tudatom vele, hogy Dani a házban van. Továbbá közlöm vele a tervemet, hogy szándékozom bemenni az oroszlán barlangjába pár órán belül, addigra akiket tud, mozgósítson a segítségemre, illetve, hogy Danira vigyáznia kell. Benne és Mark-ban bízok ennyire csupán, hogy akik a legfontosabban a számomra, azokat ők védelmezzék.

   Pár órával később, közelebb találom magam az oroszlán barlangjához, és bár szeretnék bemenni és véget venni ennek az egész örült hajszának, tudatosítom magamban, hogy nem ronthatok ajtóstul a házba. Egyedül végképp nem. Most már nem mehetek a fejem után, hiszen gondolnom kell Danira. Akiről remélem, hogy még alszik és, nem ébredt fel.

   Bele sem merek gondolni, hogy mire gondolhatott, vagy gondolhat, ha nem talál engem maga mellett. Tudom, hogy nem így kellett volna magára hagynom, de aligha el engedett volna maga mellől, vagy mi több, hogy én egyáltalán ott tudtam volna hagyni úgy, hogy tudná, mit tervezek.

   Nem kétséges, hogy haragudni fog rám ezért, de inkább mielőbb véget vessek ennek az egésznek, miközben őt biztonságban tudhatom, vélhetőleg már Suarez mellett, minthogy még ennél is jobban kockára tegyem az életét.

   A főnök még időben értesítette a kollégákat, mert az én érkezésemet követően érkeztek a srácok is sorban egymás után a helyszínre, 2km-re Di Angelo raktár-épületétől, ahol a forrásaink szerint, jelenleg tartózkodnak.

-          Hello, Brigton! – köszön is az egyik legrégebbi kollégánk Charly, a hajához hasonló színben tündöklő kecskeszakállát megdörzsölgetvén. – Akkor most végre pontot teszünk arra a bizonyos „I” betűre? – kérdezi.

-          Igen. Ideje, hogy végre lekapcsoljuk ezeket a rohadékot, egyszer s mindenkorra! – nézek határozottan rá, közben újra biztosítva a fegyvereket magamon. – Amint mindenki elhelyezkedett, bemegyünk! – közlöm vele.

-          Adj egy félórát és indulhat a banzáj!

   Amíg a srácok Charly vezényletével felszerelkeznek, és elhelyezkednek az utasításoknak megfelelő helyre, én félre vonulok telefonálni.

   Elsőként Surez-t hívom, aki a harmadik csengésre fel is veszi a telefont.

-          Negyed óra és ott vagyok a háznál – szól bele. – Ott mi a helyzet?

-          Fél óra és bent leszünk – felelem.

-          Ott kellene nekem is lennem melletted – sóhajtja az orra alatt.

   Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülnék neki, ha ő is meg Mark is itt lennének, de a saját életemnél is jobban, előrébb élvezem a két szeretett nőnek a biztonságát az életemben.

-          Te most csak arra törekedj, hogy Daninak ne essen semmi baja! – utasítom, mintsem kérem. – Az ő élete, a te kezedben van! – tudatában vagyok annak, hogy ez nagy felelősséggel jár. De bízok benne, hogy képes rá vigyázni!

-          Tisztában vagyok vele. Ahogyan te is azzal, hogy az életem árán is, megvédem!

-          Amiért én hálás is vagyok és leszek is! Mindenesetre készülj fel arra, hogy pipa lesz, amiért téged talál ott helyettem, és hogy mindenáron azon lesz, hogy rávegyen téged arra, hogy gyere utánam, vagy, hogy mindketten! Azonban semmi esetre sem hozhatod őt ide.

-          Értem!

-          Ha velem bármi is történik, vagy ha a dolgok nem úgy sülnek el, ahogyan szeretnénk, ígérd meg nekem, hogy amilyen messzire csak tudod, el viszed őt és a családját, és a húgomat is!

-          Alex…

-          Ígérd meg, Daniel! Nem bánthatják őket! Ha engem el is kapnak, nekik élniük kell, biztonságban!

-          Ígérem! – fogadja meg, ami hallatán önkéntelenül is lehunyom a szemeimet.

-          Most le kell tennem!

-          A mihamarabbi viszont hallásra Alex! – köszön el, én pedig szó nélkül ki nyomom.

   Kell egy pár lélegzetnyi pillanat, míg képes leszek arra, hogy Markot is felhívjam. Vele még nehezebb volna beszélnem, és arra kérni őt, hogy vigyázzon Miara, mint Daniel-el.

  Markkal, sokkal régebbi ismeretségünk, és a barátságunk is. Sőt mi több, mindig is inkább testvéries volt köztünk a kapcsolat, mint bármi más. Egymást védtük, ha kellett. Egymást támogattuk, ha szükség volt rá. Egymásban bíztunk meg a legjobban.

   Nem is volt kérdéses, hogy kiakadt rám a tervem miatt most is, de fordított helyzetben én sem lettem volna elragadtatva, ha ő vetemedett volna erre, vagy valami hasonlóra. Viszont, az hogy nem csak a húgomat tudom biztonságban mellette, de őt magát is, még inkább helyesnek vélem a döntésemet.

   Elköszönve tőle, még mindig maradt néhány percem az akció kezdéséhez, így van időm nem csak a tervemet újra átfutni fejben, de Danira is gondolni.

   Az életem előtte sivár volt és magányos. Előtte csak jöttek és mentek a nők, bár nem kajtattam őket nesztelenül. Persze alkalomadtán nem bántam az egy éjszakás kalandokat, de ebbe az életformában, nem is fért volna bele egy hosszú kapcsolat, és bár vágytam rá, de egyik nővel sem éreztem azt, hogy értük feltudnám adni a munkám. Egészen a Danival való találkozásomig.

   Az első találkozásunk alkalmával az LA-i házunk ajtajában, azt hittem, hogy csak álmodok. Nem hittem abban, hogy lehetséges volna az ő léte. Angyali szépsége és mosolygós tekintete rögvest megdobogtatta a szívemet. Akármennyire is küszködtem ellene, és az iránta fellobbanó vágyaim ellen, mégsem tudtam távol tartani magamat tőle. Minden alkalmat igyekeztem megragadni, hogy a közelébe legyek, és megérintsem őt. Ha megérinthettem, elhittem, hogy valóságos, és nem csak a képzeletem szarakodik velem. Azután amikor elsőnek az enyém lett, azt kívántam bár örökké a karjaimban tudhatnám őt, és a magaménak érezhetném. Viszont amikor el kellett őt hagynom, nem csak őt törtem össze, de magamat is.

   Fájt, hogy fájdalmat okoztam neki. Gyűlöltem is magam érte, de nem tehettem mást. A vélhető legjobb döntést hoztam meg akkor is, még ha mind a ketten meg is szenvedtük ennek következményeit.

   De amikor megjelent a szálloda szobám ajtajában, végleg elvesztem, tudtam. Azzal, hogy utánam jött, és hogy a tegnapi üldözés során sem követelte, hogy vigyem őt vissza LA-be, visszavonhatatlanul és menthetetlenül, beleszerettem. A karjaimban tartani őt, volt életem legcsodálatosabb érzése, és ha ennek vége, és ha túl is élem, az életem hátralévő részében, szándékomban is áll őt a magaménak tartani. Ölelni. Csókolni. Szeretni.

-          Alex, készen állunk – szakít ki a gondolataimból, Charly és átnyújt egy füles készüléket nekem.

-          Rendben van! – bólintóm, és miután behelyezem a füles készüléket a fülembe, a fegyveremet újra a kezembe véve indulok el mellette a raktár irányába. – Akkor hadd szóljon! – jelentem ki úgy, hogy mindenki más is körülöttem - aki a fülesünkön keresztül veszi az adást -, is hallja.

2019. július 14., vasárnap

Sodorjon az ár

Sziasztok!

Itt is van a folytatás. Ez most nem lett olyan hosszú mint az előző fejezetek. De csak azért nem, mert ebben a részben, csak azt akartam, hogy Dani és Alex csak egymással foglalkozzon. Legalább egy kis pillanatnyi időre, kizárva mindent, és mindenkit maguk körül. :)
Remélem nem bánjátok, hogy így cselekedtem. :D
Ezt a fejezetet, Dani szemszögéből olvashattátok, viszont a következőt megint Alex szemszögéből olvashatjátok majd! Annyit elárulok, hogy az eleje hasonló viszontagságú lesz mint amilyen ez a rövid rész, de a második része viszont, a "vissza a valóságba" időviszontagságú lesz.
Ahogy elkészül, hozni is fogom!

Dóry


Dani szemszög



11.

    Arra ébredni, hogy egy fantasztikus képességekkel rendelkező, ráadásul piszok jóképű férfi épp a lábaim között tevénykedik, és olyan csapásokat mér a nőiességemre a nyelvével, amelyet még soha nem éreztem, a világ legszerencsésebb nőének tartom magam. Fantasztikus érzés, és egyben őrjítő is.

-          Hmmm… ha nem hagyod abba, menten elélvezek – nyögöm egy apró sikkantás közepette.

   De mintha meg sem hallotta volna, továbbra is erős és mély csapásokat mér a csuklómra, megállás nélkül. Érzem, hogy közeleg a vég, ahogyan ő is. Mert hol nyal, hol szív, és én, pedig ha arra gondolok, hogyha az arcán lévő borostájával is hozzám ér, felfogok robbanni.

-          Nem bírom tovább – nyöszörgöm, mire még jobban belém bújik, és amikor megérzem a borostáját is magamon, elveszek, és a nevét sikítva engedek utat az orgazmusomnak.

   Percekig nem térek magamhoz, csak akkor, amikor az ízemmel az ajkain megérinti az enyémet. A karjaimmal átkarolom nyakát, és úgy húzva közelebb magamhoz, mélyítem el a csókot.

-          Jó reggelt, édesem! – suttogja megszakítva a csókunkat, közben végig simít az arcomon.

-          Hidd el az! – nézek bele mélyen kék szemeibe. – De lehet ez még jobb is – mosolyodom el, majd egy hirtelen mozdulattal fordítok magunkon és immár ő kerül alulra én meg fölé.

   Egyikünk sem fecséreli tovább az időt a szavakra. Látom a szemeiben a megvillanó vágyat és a kíváncsiságot, így hogy viszonozzam az orgazmust, a kezeimmel megszabadítom őt az alsójától. Látva már ágaskodó és tettre kész férfiasságát, az ajkamba harapok. Tudom, hogy vágyik rá, hogy megérintsem, ahogyan én sem érzek másképp. De elsőként mégsem azt érintem meg. Az ujjaimmal körkörös mozdulatokat végzek a mellizmain és a bimbóin, amelyekre ráhajolva a fogaim közé is szívok. 

   Az Alex-ból előtörő mély morgás arra késztet, hogy az ujjaimat egyre lejjebb és lejjebb vezessem, amelyeknek nyomán apró csókokat is lehelek meleg, felhevült bőrére.

   Mielőtt elérnék a férfiasságához, felemelem a fejemet és a tekintettemmel az arcát kezdem el fürkészni. Kék szemei sötétlenek a vágytól, amely arra ösztönöz, hogy végre megérintsem ott, ahol mindketten akarjuk, hogy az ujjaim legyenek. A vágytól és az izgalomtól a farka pont úgy illeszkedik a tenyerembe, mintha nem csak a nőiességembe lett volna teremtve, hanem oda is. Átfonva rajta az ujjaimat le és fel kezdem húzni a bőrt a makkjáról, ahonnan néhány pillanattal később némi elő váladék is kibuggyanni készül. Nem tudva ellenállni a kíváncsiságomnak felé hajolok és lenyalom.

   Enyhén sósnak érzem, de ez sem tántorít el attól, hogy újra és újra az ajkaimmal megérintsem az ujjaim között lévő szerszámát. Erre ő az eddig a lepedőt gyűrődő ujjaival a hajamba túr, ösztönözve arra, hogy ne csak nyalogassam, de a számba is vegyem.

   Ő az első férfi az életemben, akinek a férfiasságát a számba mertem venni, így csak tapogatózom és próbálok ráérezni arra, hogy hogyan is tudnám őt kielégíteni így is. Lehet, hogy furának hat, de per pillanat úgy próbálok tekinteni rá, mint egy nyalókára, és úgy is kezdem el nyalogatni, és szopni is a nekem meredező farkát.

-          Bassza meg! Nem fogom kibírni! – morogja, és mielőtt a számba élvezne a hónom alá nyúlva felhúz magához, majd egymást karolva visszafordít minket az ébresztésem kori fekvőhelyzetünkbe. Ezúttal a nőiességemnél az isteni nyelve helyett, a farka veszi át a helyét. De még mielőtt magamban érezhetném őt, a párnánk alól kivesz egy óvszert – amiről halványlila gőzöm sem volt, hogy ott lehet, vagy, hogy egyáltalán, hogy és mikor kerülhetett oda -, és miután felcsúsztatta magára, a bejáratomhoz igazítja, majd egy hirtelen mozdulattal belém vágja magát.

-          Igen! – sikkantóm, végig karcolva a hátát körmeimmel.

   Ezúttal nem lágy, óvatos mozdulatokkal dug, hanem erősebben és keményebben. Úgy dug, és közben fogja két keze közé az arcomat kényszerítve arra, hogy a tekintetünk egymásba fonódjék, mintha ez a pillanat, választaná meg számunkra azt, hogy mit akarunk a jövőben. Úgy dug, mint aki nem csak számomra, de saját számára is bizonyítani akarja, hogy csak egymásé lehetünk. Úgy dug, hogy közben azt érezteti velem, hogy többé nem fog elengedni.

   Észre se veszem, hogy a szemeimből időközönként könnycseppek csordulnak végig, csak akkor, amikor az ajkaival lecsókolja azokat.

-          Szeretlek! Istenemre, nagyon szeretlek! – leheli az ajkaimhoz közel, tekintetével továbbra is fogva tartva az enyémet.

   A vallomása hatására nem csak a szívem dobban hatalmasat, és készül ki is törni a bordáim közül, de az ajkaim is egy hatalmas sikkantás hagyja el, összehúzva alsó ajkaimat a nagyra duzzadt farka körül, mire mind a ketten egyszerre élvezünk el, ahogyan egy utolsót lök magán.

   Továbbra is a tekintetünk egymásba fonódik, miközben igyekszünk immár lágy, finom simogatással lenyugtatni testünket.

-          Én is szeretlek Alex! Visszavonhatatlanul beléd szerettem! – viszonozom a vallomását egy kis idő után.

   Látva, hogy boldoggá tettem őt a vallomásommal, a fejét újra közel húzom magamhoz, és egy csókkal meg is pecsételem a szavaimat.

-          Ahogyan én is – mondja visszacsókolva.

   A csók után elszakad tőlem, csakhogy az óvszert levegye és kidobja. Elnézve csupasz, de felettébb izmos hátsóját, az ajkaimba harapok. Úgy beleharapnék! – sóhajtom magamban.

   Másodpercek múlva vissza is tér hozzám, én pedig újra a mellkasára helyezkedem, és még a lábainkat is egymásba kulcsolom, csakhogy még szorosabban érezhessem őt. – A hátsóját, meg majd később veszem kezelésbe – ígérem magamnak, de most csak is az ölelését akarom igazán.

-          Remélem nem okoztam fájdalmat neked az imént – mondja megemelve az államat, csakhogy a szemembe nézhessen.

-          Nem! – felelem, megrázva a fejem. – Azért könnyeztem, mert, annyira szeretlek, és mert boldog vagyok, amiért itt vagyok veled. Sehol másul nem lennék szívesen, mint itt veled.

-          Istenemre, nagyon szeretlek! – ismétli korábbi vallomását az ajkaimba, amelyek újra egymásba fonódnak…