Sodorjon az ár

Sziasztok!

Hosszú kihagyás után, most újra és végre, valóban a folytatással érkeztem.
Végre vége a sulinak. Ahol sikeres érettségi vizsgát sikerült tennem, és a bizi is megvan!
Le is került egy jó nagy adag stressz és teher is.
Így most már újfent megint ráfogok tudni koncentrálni az írásra!
Nem is szaporítom tovább a szót! A lényeg, hogy ez a fejezet Alex szemszögéből olvasható. A következő rész folyamatban van. Amint megvan hozom is. Vélhetőleg mihamarabb!
Jó olvasást nektek! ÉS további kellemes nyarat is egyben! ;)

Dóry

Alex szemszög

10.

    Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, azt hittem, hogy rosszul látok, vagy csak csupán eljutottam arra a szintre, hogy már képzelődöm. Nem akartam hinni a szemeimnek, ezért bele tellett néhány percbe, mikor szóhoz bírtam jutni.

-          Dani? – kérdeztem, majd amilyen gyorsan csak lehetett megragadtam a kezét, és behúztam a szobába.

   Amint a kezeimmel megérintettem az övét, már biztos lehettem abban, hogy nem képzelgek. Valóban itt van. Tetőtől talpig végig fürkészem, majd amikor a tekintetem vissza siklik szép arcára, és gyönyörű mogyoróbarna szemeire, meg sem várom, hogy feleljen, mert a kezeim közé kapom az arcát, és a számat az övére tapasztom.

   Úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Csókunk, éhes, vágyakozó és kétségbeesett volt. Nem hasonlított egyetlen korábbi csókra sem. Hogy a vágyunk egymás iránt ennyire erős lenne, halvány lila gőzöm nem volt, csak annyi, hogy tudtam, két hét után, most érzem igazán, hogy újra élek. Megszakítva a csókunkat, az ujjaimmal végig simítok felduzzadt, meggyvörös ajkain.

-          Mit keresel itt? – kérdezem, amikor a tekintete újra találkozik az enyémmel.

-          Téged – suttogja, és bár lenne még jó pár kérdésem hozzá, de nem tudok ellenállni annak, hogy újra meg ne csókoljam.

   Hiányzott az érzés, hogy csókoljam őt. Hiányzott az érzés, hogy érintsem őt. Hiányzott az érzés, hogy újra magam mellett tudhatom őt.

   Gyötrelem volt ez az elmúlt két hét.

   Azt hittem, hogy képes leszek majd visszamenni, amint Di Angelot lecsukatom, de már előre tudtam, hogy kifogásokat keresnék arra, hogy miért nem megyek vissza LA-be. Féltem attól, hogy ő már nem akar látni többé, vagy, hogy már mást akar majd. Akartam hinni annak a józan gondolatnak, hogy neki jobb lehetne mással, de ez a tudat csak egyre inkább kínzott.

   Most viszont… őt csókolva, történjék bármi is, de ezerszer biztosabbá vált bennem az érzés, hogy soha többet nem akarom elengedni. Nem kell nekem senki más, csak ő.

   Meg nem szakítva a csókunkat, amely egyre éhesebbé, és vadabbá válik, sodrom le a válláról a táskáját és a dzsekiét is a szoba parkettájára. Ahol csak érem, ott simítom, hol ruhán keresztül, hol pedig a felsője alá csúsztatva a kezeimet. Élvezem, ahogy belesóhajt a számba érintéseim során.

-          Ne-ne! – leheli ajkaink közé, igyekezvén el is lökni magát tőlem, de én nem tudom őt elengedni. Nem most, amikor újra a karjaim között tudhatom. – Be-beszélnünk kell!

-          Nem lehetne később? – cirógatom meg az arcát az orommal.

-          Kérlek – esdeklővé válik a hangja, így kelletlenül is, de engedek az ölelésből, és hagyom, hogy az ágyig hátráljon, amire végül mégsem ül le, inkább a szoba ablakához sétál, de nem húzva el a függönyt.

   Látom rajta, hogy remeg az előbb átéltektől, és hogy igyekszik lenyugtatni a teste heves reakcióját. Keservesen vallom be magamnak, de saját magamat is le kell hűtenem, mert csak úgy mégsem teperhetem magam alá, ha ő másképp gondolja. Pedig ahogyan csókolt és ölelt… ha nem szakít félbe, akkor már most az ágyon heverne hanyatt döntve.

-          Honnan tudtad, hogy itt vagyok? És, miért jöttél tulajdonképpen? – szólalok meg én először, amikor már képes voltam valamelyest csillapítani a vágyaimat, bár nem teljesen, mert még erősen bennem motoszkál, de az ő kedvéért, igyekszem visszafogni magam.

   Most jutott el tulajdonképpen a tudatomig a kérdés, hogy honnan tudhatta meg, hogy itt vagyok. Ahogyan az is, hogy miért nem értesített Mark erről… esküszöm, hogy kinyírom, ha a tudta nélkül talált meg Dani, akárcsak azért is, amiért még nagyobb veszélybe sodorta azzal, hogy elmondta merre találhat meg. És, ha ő tőle tudja, hogy itt vagyok, akkor… akkor azt is tudja, hogy mivel foglalkozom valójában…

-          Igen, jól gondolod, tudom, hogy ügynök vagy – válaszolja vissza fordulva felém. – Ahogyan azt is, hogy Marktól tudtam meg, akárcsak a hol létedet is. Addig faggattam őt, míg el nem árulta, azután, hogy hallottam a beszélgetéseteket két nappal korábban.

-          Ki fogom nyírni ezt a barmot! – mormogom az orrom alatt. Nem tudom elhinni, hogy köpött. Láttam már, hogy inkább péppé verette magát, mintsem, elárulta volna a csapatát. Erre most, meg színt vallott. De vajon miért? Mi lehetett az oka annak, hogy elárulta neki?

-          Azért mondta el az igazat, mert hallottam mindent az FBI-ról, és Di Angeloról – amikor kiejti a féreg nevét, olyan szitokáradat hagyja el a számát, hogy nyomban, csendre intem őt.

-          Egy szót se! – jelentem ki, majd amilyen gyorsan csak tudok, összepakolom a cuccomat. – Azonnal el kell tűnnünk innen, és ne ellenkezz! Később mindent elmondok, csak most tedd azt, amit mondok! – kérem őt, miközben a dzsekiét és a táskáját felvéve a parkettáról a kezébe nyomom, majd megragadva a kezét, magam után ’húzom ki a szobából, egyenesen a lépcső felé, közben a szemeimmel jobbra és balra tekintek.

-          Alex, mi történt? – kérdezi értetlenséggel a hangjában.

   Meg is értem, hogy furcsának találhatja azt, hogy az egyik pillanatról a másikra, csak úgy kiráncigálom a szobából, és most sietős léptekkel igyekszünk úgy elhagyni az épületet, hogy ne legyünk túlzottan feltűnőek, de mégis mint akiket üldöznének.

-          Nem maradhatunk itt. Ne kérdezősködj most! Csak tedd azt, amire kérlek! – fogom két kezem közzé az arcát, amikor egy pillanatra megállítom magunkat és szembe fordulok vele. – Amint a kocsimban leszünk, és magunk mögött hagyhatjuk a szállodát, elmondok mindent. Ígérem! – pecsételem is meg a fogalmamat egy csókkal, majd újra megragadva a kezét, ösztönzöm őt a tovább menetelre.

   Leérve a földszintre, a tekintetemmel körbepásztázom az előteret, hátha észreveszek valakit, aki gyanús lehetne. A lift közelében nem egy, hanem két gyanús alakot vélek felfedezni, akik mintha megéreznék vagy sejtenék, hogy hol vagyok, egyszerre fordulnak felénk. Amikor látom az arckifejezésükön a felismerést, akaratlanul is, de erősebben szorítom meg Dani kezét.

-          Futnunk kell, amilyen gyorsan csak lehet! – suttogom, aminek hatására egyszerre lendülünk futásnak kifelé az épületből. Kiérve az ajtón, balra fordulunk és még gyorsabb futásra ösztönzöm magunkat, mígnem az utca sarkánál lekanyarodva megpillantjuk a fekete musthangomat. – Szállj be! – adom ki a további utasítást, közben, ahogyan magam is beszállok a kocsiba, a tekintetemet nem veszem le a két fickóról, akik valóban engem akartak elkapni. – Bukj le! – nyomom le Dani fejét, amint észreveszem, hogy előveszik a fegyverüket és ránk készülnek célozni.

   Beindítva a kocsit, rátaposok a gázra, de még így is eltalálják a kocsit. A hátsó oldalsó bal ablak apró szilánkokra törik a golyó becsapódását követően. De jelen pillanatban nem is a kocsi állapota foglalkoztat, hanem az, hogy mihamarabb eltűnjünk innen, és hogy biztonságban kitudjam vinni Danit a golyók elől.

   Addig nyomom a gázt, nem törődve hogy a meghaladott sebességet is túl léptem már, amíg messze magunk mögött nem hagyjuk New York-ot és az üldözőimet.

   Georgia erdős területére érve állítom le a kocsit. Órák hosszat csak vezettem, mint az örült, igyekezvén mihamarabb magunk mögött tudni üldözőinket. Azt nem tudom, hogy végérvényesen sikerült őket lerázni, de ha igen, akkor egy kis időre megtudunk pihenni, és lesz időm kitalálni a következő lépést.

    A mellettem ülő Danira nézve, nem tudom nem elátkozni Di Angelot, és beleértve magamat is, amiért ebbe belekeveredett. Bár ne került volna az utamba! Akkor most valaki mással lehetne, nyugodt szívvel és biztonságban.

-          Hogy vagy? – teszem fel a kérdést, hosszú idő után szólva hozzá. A New Yorkból való eljövetelünk óta, nem sok szót váltottunk. Ha mégis, akkor csak az utasításaimat adtam ki, amit ő szó nélkül követett is.

-          Nem…. nem tudnám megfogalmazni – rázza meg a fejét, kiengedve egy hatalmas sóhajt. – És te?

-          Ugyanúgy, mint te, azt hiszem – mondom, és megragadom a bal kezét, amellyel épp az előbb tűrt a füle mögé egy pár kósza tincset. – Dani én…

-          Shh – szakít félbe. – Ugye nem kizárt annak a feltételezése, hogy miattam találtak rád?! – néz bizonytalanul és egyben féltőn a szemembe.

-          Nem tudom. Nem hiszem – felelem az igazat.

   Hiszen, ha általa találtak rám, akkor miért nem fogták el az előtt, hogy hozzám felért volna? Vagy arra vártak, hogy sietősen távozásra is adom a fejem vele együtt, ha megtalál, hátha úgy egyszerre tudnának elfogni minket? Vagy éppen, csak rólam tudtak?

-          Én… én annyira sajnálom! Nem is gondoltam arra, hogy esetleg veszélybe sodorhatlak azzal, hogy odamentem – keserűen bűnbánó a tekintete, és a hangja is ezt mutatja.

-          Mi? Nem! Nem a te hibád, Dani! – fogom két tenyerem közé az arcát, miközben egymás felé fordulunk. – Neked semmi közöd ahhoz, ami történt! Érted? Nem a te hibád! Én nem voltam eléggé óvatos! Vagyis, én nem számoltam arra, hogy te megjelensz majd.

-          Tehát azt akarod mondani, hogy tudtad, hogy ott lesznek? Szembe akartál velük szállni? Ezért voltak kéznél a fegyvereid? – rántsa ki az arcát a tenyereim közül, majd kicsatolva magát, hirtelen pattan ki a kocsiból.

   Követve a példáját én is kiszállok. Megkerülve a kocsit, odalépek hozzá, de mielőtt megérinthetném ő ökölbe szorítva a kezeit, a mellkasomat kezdi el püfölni. Nem is akárhogy. Sokkal erősebb, mint azt hittem volna, mert most már nem csak azért fogom le a csuklóit, hogy magában ne tegyen kárt, ha nem már magam miatt is, mert bizony érezhetően sajogni is kezdett a mellkasom a csapásai alatt.

-          Komolyan te nem vagy normális! – vágja a szemembe. – Meg is halhattál volna! Van róla fogalmad, hogy mi…

-          Shhh. Nyugodj meg! – ölelem magamhoz, vigasztalón elengedve a kezeit, hogy aztán a hátát tudjam simogatni.

-          Ha…ha valami történt volna veled, én… - motyogja, mígnem végül most látom meg rajta, hogy a kezdeti sok, most ütközik ki rajta.

-          Shhh. – nyugtatgatom, majd továbbra is magamhoz ölelve őt, sétálok el vele a fák közé bújtatott kis faházhoz, amelyről eddig csak négy ember tudott rajtam kívül, és most már, amelyről Dani is tud.

   Ahogy sejtettem a pótkulcsot az ajtófélfa párkányán találom, amelyet beleillesztvén a zárva ki is nyitom az ajtót. Egy pillanatra elengedem Danit, hogy világítást csináljak.

-          Mi ez a hely? – kérdezi, amint világosság terül szét a kis szűk házban, amely nem áll másból, mint egy szoba és konyha egymásba nyílva, illetve külön kis szoba ahol fürdőszoba is felelhető, egy wc-vel és egy zuhanykabinnal.

-          Egy búvóhely, amely nem nagy, de megfelel az igényeknek ahhoz, hogy egy kis időre meghúzódhassunk. Maradj itt, mindjárt jövök, csak körbe nézek – kérem, és már kint is vagyok.

   Feltérképezve a helyet, körülbelül úgy negyed óra múlva vissza is térek a házhoz, ahol az első cselekedetemben, megnyugtatni készülök Danit, hogy minden rendben van.

-          Kié ez a ház? – fordul körbe.

-          A főnökömé, Suarez-é.

-          Izé…khm. Ide szokott jönni, ha félre akar vonulni?

-          Nem. Illetve, ide szoktunk jönni, ha… - túrók bele a hajamba elgondolkodván azon, hogy mennyit is mondhatok el neki. Egyik részem azt sugallja, hogy a lehető legtöbbet, hiszen megígértem neki, és most már ő is benne van, akár akarom, akár nem. Viszont a másik részem pedig azt, hogy csak annyit, amennyivel még kevésbé sodorhatom őt annál is veszélybe, mint amiben most van. – Ide jövünk, ha a beépült munkánk során, avagy ha egy ügy odáig fajul, hogy jobb, ha kevesen tudnak arról, hogy mi folyik éppen, már csak magunkban bízunk és azon személyekbe, akikért a tűzbe is tennénk a kezünket.

-          És ez mennyi embert tartalmaz? – kérdezi úgy, mint aki sejtené, hogy nem lehetünk olyan sokan.

-          Négy embert. Engem is beleértve.

-          Akkor maradt még Mark, a főnököd, és még ki?

-          A főnök társa, Eddie.

-          Értem – bólint, majd helyet foglal a kanapén, amely egyben átalakítható ággyá is.

-          Nem vagy éhes? – kérdezem, és a konyhaszekrény felé közeledem, hátha találok benne némi rágcsálni, illetve enni valót, bízva abban, hogy Suarez nem felejtette el feltölteni a túlélő készletet. Szerencsére, tele volt a szekrény enni valóval. Találni véltem néhány csomag sós rágcsát, és csokis kekszet, és egy jó pár doboz konzervet és szárított marhát. Míg egy másik polcon négy csomag palackos vizet, és lentebb szintén négy csomag dobozos sört.

-          Nem. Most egy falat se menne le a torkomon – jön a fáradt felelet. – De inni innék valamit.

-          Vizet, vagy sört?

-          A sör jó lesz – mondja. – Előtte viszont, lemosakodhatnék?

-          Persze. Ott a barna ajtó mögött van a fürdőszoba. Mindjárt kerítek is elő egy törölközőt – mondom, és előtte lépek be az említett helyiségbe. A szűk helyek miatt, még jó, hogy annyi esze volt Suarez-nek, hogy tudott a helyre kis szekrényt is besuvasztani, ahová törölközőt és váltó ruhát pakolhatott be számunkra.

-          Itt találsz lent törölközőt, és szappant is – mutatok a fa komódra, amikor belép utánam.

-          Rendben van – bólint. – Esetleg a táskámat belehetne hozni a kocsidból?

-          Persze. Mindjárt hozom – felelem, és már megyek is.

   Pillanatok alatt vissza is térek a házba a cuccainkkal. Dani az egyiket meg is ragadja, aztán elfoglalja a fürdőszobát. Hosszan nézek utána, majd kibontok két sört, és közben Mark-ot hívom.

   Tudatom vele a helyzetet, és a történéseket. Ahogyan ő is cselekszik. Egy részem, megkönnyebbül attól, hogy a húgom és ő biztonságban van. A másik részem viszont totálisan ki van attól, hogy mibe is sodortam bele azt a nőt, aki most alig két-három méterre van tőlem.

    Ha elkapták volna, vagy ha eltalálták volna, én nem is tudom, hogy mit tettem volna… vagy de mégis. Garantált, hogy megöltem volna az illetőt.

   Gondolataim közepe járhattam, amikor a figyelmemet a fürdőből kilépő, nedves hajú gyönyörű nő vonja magára. Szemei fáradtságot és kimerültséget tükröznek. A korábbi sok, mintha elillantak volna. Gyönyörű nap barnította testét, csak az én sötétkék pólóm fedi, amelynek az alja a combja közepéig ér.

-          Ez nem az én felsőm? - kérdezem, tudván a választ.

-          De – feleli, egy cseppnyi szégyenlősség nélkül. – Hol az a sör, amit kínáltál nem rég?

-          Már is adom – nyújtom felé.

-          Köszi – biccent, és bele is kortyol a sörbe. – És hol, vagyis min fogunk aludni? – kérdezi körbe nézve, és a tekintete megáll a még összecsukódó kanapén.

-          Alhatsz a kanapén, de előtte kihúzom – mondom, és cselekszem is. Nem is reménykedve, vagy számítva arra, hogy egy ágyban fekhetünk.

    Hiába a minap történtek. Attól, hogy egymásnak estünk, és kis híján fel is avattuk a szállodai szobámat, a mai nap után örülhetek, hogy szóba áll velem, és nem küld el melegebb éghajlatra… Mákunkra takarót, plédet és két párnát is találunk az ágyneműtartóban. Az egyik párnát és a takarót el is helyezem az ágyon, míg a másik párnát leterítem a padlóra a pléddel együtt.

-          Te meg mit csinálsz? – hallom meg mögülem kérdő hangját.

-          Minek látszik? – kérdezek vissza, nem fordulva meg.

-          Ha azt hitted, hogy hagyni fogom, hogy a földön feküdj, akkor nagyot tévedtél! – jelenti ki ellenmondást nem tűrően, mire nem tudok nem felé fordulni.

-          Dani – ejtem ki a nevét, de nem hagyja, hogy tovább tiltakozzak. Aminek persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök. Semmi mást sem szeretnék jelenleg ebben a pillanatban, minthogy a karjaim közt tudjam őt, és hogy ott is őrizhessem az álmát.

-          Ne Dani-z itt nekem! – lép közelebb hozzám, majd a két karját átkulcsolja a nyakam körül, én pedig a derekára csúsztatom a sajátjaimat. – Nem vagyok egy nebáncsvirág virág! És ami délután történt, meg amik kiderültek rólad, nem rendített el attól az elhatározásomtól, hogy megtudjam, lehet e kettőnk számára közös jövő.

-          Nem volna szabad ilyeneket mondanod – suttogom bele az ajkaiba. – Menekülnöd kéne, amilyen messzire csak lehet. Olyan férfi mellett kellene lenned, aki mellett biztonságban lehetsz, és aki…

-          Csitt! – szakít félbe. - Lehet, hogy amikor zsaru szerepben voltál, hallgattam rád. Most viszont nem fogok. Lehet, hogy így kellene tennem. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mos, sehol máshol nem szeretnék lenni, mint itt veled – vallja meg, a mogyoróbarna szemeivel rabul ejtve az enyéimet.

-          Ahogy én sem akarok senki mással lenni, mint veled – viszonozom én is a vallomást, és hogy biztosítsam is azt, meg is csókolom.

    Érzem, hogy a vágyam újra fellángolóban van, de látva rajta, hogy mennyire kimerült lehet, sokkal előrébbnek érzem azt, hogy ő végre pihenhessen, így kelletlenül is, de megszakítom ajkaink édes játékát, hogy azután az ágyra tereljem őt.

-          Pihenned kellene – suttogom elválva tőle.

-          De ha csak te is – mondja egy ásítás közepette.

-          Rendben van, csak én is letussolok.

    Gyorsan végzek a tussolással, és amint magamra kapok egy boxert, kifele menet leoltom a lámpát, majd látva előtte, hogy a padlóra terített plédet és párnát már Dani maga mellé vette az ágyra, oda is bújok hozzá. Amint elhelyezkedem az ágyon, Dani úgy fészkeli is be magát a karjaim közé.

-          Szép álmokat édes! – suttogom bele a hajába, ahová egy apró csókot is lehelek.

-          Neked is szép álmokat – motyogja még egy utolsó mocorgás során.

   Pillanatok alatt érzem is, ahogyan a hozzám préselődött teste ellazul, így tudván azt is, hogy már alszik is.

   Én pedig most hosszú idő után nem gondolva a másnapra és semmi másra, csak a karjaim közt alvó Danira, és erre a pillanatra, hogy itt van velem, hunyom le a szemeimet…