Sziasztok!
Rettentően sajnálom, hogy csak úgy eltűntem, és semmi hírt nem adtam a folytatásról, és még azt sem hoztam.
Tény és való, hogy íródott, íródik is Dani és Alex története, csak éppenséggel még fel nem raktam.
Hogy miért nem?
Nem volt rá alkalmam, sem pedig időm.
Mint korábban említettem, most ebben a korszakban, időszakban én is érettségizem. Májusban nekem is írásbeli vizsgáim voltak, most meg majd jön a szóbeli.
Mind ez mellett, itthon is nagy volt a felfordulás. Festés, átrendezések céljából. Plusz fokozatosan próbálom megkeresni önmagamat, és elfogadni azt, hogy az élet nem állhat meg, annak mennie kell tovább. Továbbá, az önmagam megkeresése mellett, az életemet is próbálom megélni úgy, ahogyan azt szeretném, s amennyiben azt sikerül is elérnem.
Ugyanis, most június 8-án volt pont fél éve, hogy apukámat elvesztettem. Aki a világot, és a mindent jelentette nekem. Ő volt a az én középpontom. Bármerre tekintettem, gondoltam, ő ott volt minden célomban, vágyamban és álmomban. Aztán egy december 8-ai napon, ez az álom szertefoszlott.
Még a mai napig sem tudom, hogy hogyan és miképp éltem túl igazán ezt a fél évet, vagy hogy miért bírtam ennyire tartani magam, és úgy tekinteni erre, mintha mi sem történt volna.
Vagyis akarom mondani, de tudom. Csak mégis, ha kérdeznék aligha tudnék rá választ adni, hogy hogyan.
Annyit biztosan tudnék mondani, hogy amikor elköszöntem tőle, megígértem neki, hogy folytatni fogom a sulit, és élni fogom az életemet. Erős leszek, és nem fogom feladni azt, amit mindig is terveztem. S talán ez az ígéretem felé hajtott és segített át az elvesztésén. De mégis legfőképpen, a nővéremék számlájára írnám azt, hogy nekik köszönhető, hogy még mindig önmagam vagyok, és hogy még mindig tartani tudom magam. Nélkülük, nem lettem volna képes elviselni apukám hiányát.
A nővéremmel még annál is közelebb kerültünk egymáshoz, mint azt valaha is hittük volna. Bár az igaz, hogy már előtte is nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Viszont azokban a pillanatokban, és azóta is, mintha ez az érzés, csak még erősebb, szorosabb lenne.
Akárcsak a sógorommal. Aki 100%, hogy szét rúgta volna a hátsómat, ha elhagytam volna magam. Sőt, nem is hagyta volna, hogy így tegyek, és tulajdonképpen nem is hagyta. Jó kapcsolatot ápoltunk mi, de akkoriban, és onnantól kezdve, olyan oldalát is megismerhettem, amiről fogalmam se volt előtte, hogy létezik.
A gyerekeik meg csak hab volt azon a bizonyos tortán. Akik felnőtteket megszégyenítően, fogták fel a történések menetét, és tanítottak meg arra, hogy nem feltétlenül kell arra gondolnom, hogy már soha nem hallhatom, érinthetem apukámat. Hanem maga a tudat, hogy ő hol van, kikkel van, és hogy bár távol van, mégis közelebb van mint hinném.
Mindenki életében van, vannak olyan személyek akiknek az elvesztése mély nyomott hagy, ahogyan bennem is az apukámé, és ahogyan akkor is, most is, de most már biztosabban tudom azt, hogy ő mit mondana, és hogy mit miért mondana.
Így ekképp téve is, csak előre tekintek, és mind arra, hogy amit szeretnék elérni, azt csak is úgy tudom majd, ha teszek érte. És ekképp is teszek.
De nem feledkezve meg az írásról sem. Mert írni fogok. Akkor és amikor, csak kedvem tartja majd.
Nem tervem, hogy íróvá váljak, mert ahhoz sok módosítás kellene, meg mi egyéb. Így csak a magam és a ti szórakoztatásotok kedvéért fogok írni.
Tisztában vagyok azzal, hogy az írásstílusom nagyon sokkban eltér a sok tehetséges író között, de ez engem nem zavar. Mert én szeretem ezt csinálni. Régebben is szerettem, és most is.
Így garantált, hogy olvashatjátok tovább a Sodorjon az ár. c. történetemet, és amik még tervben van.
Itt lesz a nyár, így még inkább újra magam is belefogok majd tudni lendülni az írásba.
Csak még egy kis türelmet kérnék, és ahogyan tudom, pakolom is fel a részeket! :)
Köszönöm, ha ezt elolvassátok, és megbocsátotok nekem az eltűnésemért, és azért is, amiért így elhanyagoltam a blogot is. :$
Mindenkinek további szép napot és hetet kívánok!
Dora_Sullivan
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése