2020. május 11., hétfő

Sodorjon a vágy

Sziasztok!
Hosszú kihagyásnyi idő után, újra jelentkezem. És igen, egy új résszel. Ez nem ámítás, sem hitegetés. Valóban lentebb az új részt olvashatjátok, Mark szemszögéből.
Most nem kezdek el mentegetőzni, sem pedig hosszas ecsetelést tartani arról, hogy mért nem volt eddig rész, vagy hogy éppen, hová tűntem... mert hosszú volna... és senkit sem akarok vele terhelni és untatni se...
Így csak szimplán annyit mondanék, hogy örülök, hogy újra hozhatom nektek a fejezeteket, bízva abban, hogy semmi sem fog hátráltatni benne a továbbiakban. ;) 
Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez.  Ha tudom, még a héten hozom is a folytatást! ;)
Dóri

Harmadik rész

Mark szemszög


   Elment.

   Elment úgy, hogy most azt sem tudom, akkor hányadán is állunk. Pedig amikor az este a karjaimban tarthattam, úgy éreztem, hogy most már minden rendben lesz köztünk. Erre fel?! Reggel arra ébredek, hogy ő sehol sincs. Ha nem éreztem volna mellettem a párnámon a vanília és eper illatát, akkor azt hittem volna, hogy mindaz, amit átéltünk együtt az éjszaka, az csak álom volt. De az orromban érezvén finom illatát, tudtam, hogy valódi volt minden. Minden érintés, minden csók.

   Hiába kerestem a házban, sehol sem találtam őt. Így tudtam, elment.

   A telefonom megkeresése után, igyekszem őt elérni, de nem veszi fel, és ez kezd kiborítani.

-          Már megint nem fogadja a hívásaimat?! Mi a fészkes fene van?! – csattanok fel a nappaliban állva. – Hol csesztem el már megint a dolgokat, hogy csak így itt hagyott?! – kérdezem a néma csendtől, tudva, hogy választ itt nem fogok kapni.

   Ezt nem hagyhatom csak így annyiban. Ki kell derítenem, hogy miért hagyott faképnél. Esetleg megbánta volna a tegnap éjjelt? – torpanok meg egy pillanatra erre a gondolatra, mely össze is szorítja a szívemet. – Fájna, ha így van. De akkor is muszáj kiderítenem, hogy mi van most velünk!
  
  Pár perccel később már a Brighton ház ajtajánál találom magam, amelynek éppen a kilincsét nyomnám le, amikor szembe találom magam Mia fájdalommal teli, könnyes szemeivel. Látni őt sírni, a szívemet mintha mázsás súly nyomná, annyira fáj.

-          Édesem – nyújtanám ki érte a karjaimat ölelőn, de ő ahelyett, hogy hozzám bújna, hátrálni kezd, amivel nem is kicsit okoz fájdalmat nekem.

-          Tűnj az utamból! – harsogja dühösen nyelve a könnyeket.

-          Nem! – lehelem elállva az útját. – Beszélnünk kell!

-          Nem! Nem kell semmit sem csinálnunk! – igyekszik félre lökni az útjából, viszont én nem engedek.

-          De igenis fogunk! – mondom határozottabban és leszorítom az oldalához kezeit, így vonva őt közelebb magamhoz.

-          Eressz! Vagy elbúcsúzhatsz a golyóidtól! – szórnak könnyes kék szemei szikrákat az enyémekbe.

   Mi történhetett, ami miatt el akar lökni magától? Miért ennyire dühős rám? Miért nem engedi, hogy szeressem őt? Próbálok választ keresni a tekintetében, de nem látok ott mást, csak mély fájdalmat és haragot.

-          A múlt éjszakát nem tudjuk meg nem történtté tenni, és nem is akarom – szipogja, szemei továbbra is mélységes haragot és fájdalmat tükröz. – De az volt az utolsó. A bú…

-          Ne mondd ezt! – vágok a szavába. – Akarlak, csak is téged. Akárcsak te engem. Elhiszem, hogy haragszol rám, de engedd, hogy bizonyítsam a szerelmemet. Mert igenis, SZERETLEK! Kimondhatatlanul és viszontvonhatatlanul, szeretlek! – kimondtam.

-          Én… - a hirtelen jött vallomásom, látszólagosan belé fojtotta szót, azonban ez a pillanatnyi dermedtség a részéről nem tartott sokáig. – Mennem kell!

-          Mi? Még is hová? Nem mehetsz el csak így! – fogom le továbbra is.

-          Már pedig elfogok menni. – jelenti ki. – Nem gondolhatod azt, hogy, csak mert szerelmet vallottál, itt fogok maradni és a karjaidba borulni úgy, mintha mi sem történt volna? – nevet fel gúnyosan. – Nem tagadom, hogy nem érzek én is valami hasonlóságot… vagyis, hogy… igen. Bevallom: én is szeretlek! Azonban nem tudok veled lenni.

-          Miért nem? Miért nem hagysz kettőnknek időt arra, hogy megpróbáljuk együtt? – kérdem őt gyötrődve a viszonzott vallomása, a viselkedése és a szívembe való tört döféses szavai között.

-          Mert inkább most veszítselek el így, hogy én, hagylak el, minthogy… minthogy…

-          Minthogy? – kérdezek vissza, de ahogy meglátom mögötte Alexet és az ő karjai között éppen a szájához kapó Dani-t, lassan kezdem felfogni, hogy mit nem tudott kimondani Mia…

    Fél. Ugyanattól fél, amitől Dani is félt, és fél a mai napig is. Ő attól, hogy Alex-et veszíti el. Mia pedig attól, hogy engem veszítene el. A tudat, hogy fél elveszíteni engem, amely miatt fájdalmat is érez, sokkal jobban letaglóz, mint azt hittem volna.

   Nem bírom ezt az éles fájdalmat a szívemben, amit azért érzek, mert látom őt szenvedni, és tudni azt, hogy azért taszít el, mert fél elveszíteni engem.

   Nem is tudtam. Sőt még álmodni sem mertem arról soha, hogy lehet e így, és ennyire szeretni valakit. Ahogyan azt sem tudtam, hogy a szerelem így fájhat. Mert igen is: a szerelem fáj. Néha úgy érzed, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Biztonságban érzed magad tőle. Elfelejtet veled mindent, mintha újrakezdenél mindent. De a szerelemtől érezheted úgy, mintha nem tudnád magad irányítani. Félhetsz. Mintha addig enne téged, amíg semmi nem marad belőled. A szerelem tényleg szívás…  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése