Sodorjon az ár

Sziasztok!

Rettentően sajnálom, és hatalmas bocsánatkéréssel tartozom amiért csak most hoztam a fejezetet. Közbe jött valami, így nem sikerült befejeznem, viszont kárpótlásként, ez most hosszabb lett mint terveztem. :)
Remélem tetszeni fog.
Ez a rész is Dani szemszögéből íródott. Történik benne olyasmi, amire lehet nem számítottatok, de a vége viszont a történet előrébb haladását érezteti, minden bizonyossággal! ;)
Jó olvasást hozzá!

Dora Sullivan

Dani szemszög

3.

   Miszerint az volt a tervem, hogy bepasizom amilyen hamar csak lehetséges, kétségtelenül nem jártam olyan sikerrel, mint reméltem. Vagy az illető volt túl nyomulós, vagy nem volt meg köztünk a kémia. Pedig egy – kettő külsőleg igazán a helyes kategóriába tartozott, de a külső mögött személytelen alakok voltak, akik csak egyet akartak: bejutni a bugyimba.

  Már pedig nekem első célból nem erre volt szükségem. Sokkal inkább egy olyan kapcsolatra vágytam, mint amilyenben a nővéremnek van része. Na, jó nem egészen pont olyant. Csak valami hasonló félét. Egy rendes, megbízható, társas férfit, aki mellettem van jóban és rosszban. Megvéd mindentől, és ki is tart mellettem. Aki nem rest bizonyítani a szerelmét, és nem mellesleg csodálatos apa a gyerekeinek.

  Sógoromnál jobb férjet nem is kívánhatnék nővéremnek, ezt mindig is tudtam. Ahogyan viszont a sógoromnak sem kívánhattam volna jobb feleséget. Számomra ők voltak és lesznek is, úgy vélem, az ideális álompár.

  Természetesen, ha fele annyiban is volna részem, mint nekik, már annak is örülnék. De tudom, hogy ez többnyire rajtam áll. Ha nem szabnék gátat a vágyaimnak. Vagy ha merném igazán elengedni magam, lehet, hogy nem lennék ilyen tartózkodó. Nem tudom. Csak azt, hogy nem hagyhatom, hogy a gondolataimat egy olyan férfi iránti vágyakozásom foglalja el, aki nem lehet az enyém.

-          Akkor ma este áll a vacsora Ethan-nel? – zavarja meg kérdésével a gondolataimat a konyhába betoppanó Mia, akit a bátyja is követ.

-          Igen, este hétre itt is lesz értem – felelem, tovább szeletelve a gyümölcssalátához való epret.

-          Milyen vacsora, és ki az az Ethan? – teszi fel érdeklődően a kérdést Alex, mire a tekintetemet rá emelem. A szemeiben féltékenykedő szikrákat vélek felfedezni.

-          Randi vacsora, egy sráccal az egyik beszállító cég vezetőjével – válaszolom.

-          Értem – sziszegi a fogai között, majd hirtelen hátat fordítva kirohan a konyhából.

-          Hát ezt meg mi lelte? – néz a bátyja után hitetlenül Mia.

-          Telefonja volt. Nem hallottad, hogy csörgött? – terelem el az iménti kis közjátékról egy kis kamuzással, mielőtt belemennénk abba, amibe egyikünk se akar.

   Közben pedig, bár nem volna szabad, de jól eső érzést keltet bennem a férfi féltékenykedése. Nem számítottam erre a reakcióra, mert az utóbbi két napban úgy viselkedett velem, mint aki elfogadta a tényt, hogy köztünk nem lehet semmi és mintha csak bennem is már csak a húga egy barátnőjét látta volna csak. De hiába ez az érzés, végre ideje volna elfogadnom azt, hogy nem gyötörhetem magam azon, ami tiltott számomra. Ezért nem is szabad hagynom, hogy a gondolataimat és az érzelmeit az Alex iránt érzett vágyaim határolják, és birtokolják.

   Oh, bárcsak ilyen könnyen is menne ez! – sóhajtottam fel magamban…

-          Dani, itt van Ethan – kiált fel barátnőm az emeletre, miközben az utolsó simításokat végeztem magamon.

   Egy fekete nyakpántos, térd fölöttiig érő ruhára esett a választásom, amikor Mia unszolt, hogy az ő cuccai közül válasszak magamnak valamit. Ehhez a kedvenc boka körüli keresztpántos fekete magas sarkú szandálomat választottam, amit még az első fizetésemből vettem – miután elkezdtem a Jackson’s-ban dolgozni. A hajamat lófarokba kötöttem be, és az arcomra is csak szolid sminket raktam fel. Vagyis, nem estem túlzásba, ami a külsőmet illeti. Igazság szerint, soha nem is bírtam magamon az erős és sok sminket, ahogyan a csili vili ruhákat se. Mindig úgy voltam vele, ha valaki kevésnek tartaná azt, amit belőlem lát, akkor az az illető baja.

-          Máris megyek! – kiáltok vissza, majd egy utolsó pillantást vetve magamra a tükörben, felkapom a boríték táskámat az ágyamról – melyben minden olyant beleraktam korábban, amire szükségem lehet -, sietek is lefele az emeletről.

-          Hűha! Gyönyörű vagy! – szólal meg Ethan, amint leérve a lépcsőn szemben találjuk magunkat.

-          Te is jól nézel ki! – bókoltam vissza neki az igazsághoz híven.

   Elegáns fekete zakót, hozzáillő nadrággal, és fehér inget viselt. Elegáns és jóképű volt. Amit fokozott a rövid szőke göndör fürtjei. Kedvességet és melegséget sugárzó barna szemei mindig mosolygásra késztettek, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, magát a társaságát is kedveltem, ezért is mondtam neki tulajdonképpen igent erre a ma esti vacsorára is, na meg persze Alex miatt is, aki mint egy végszóra betoppant a bejárati ajtón.  

   Amikor a tekintete megállapodott rajtam, éreztem, hogy forróság kezdi el elönteni a testemet. Perzselő tekintete azonban hamar komorrá változott, amikor megpillantotta Ethan-t.

   Minél hamarabb le kell lépnünk! – gondoltam magamban, amikor a két férfi, erősen szuggerálni kezdte egymást.

-          Ethan ő itt Alex, Mia bátyja. Alex ő pedig itt Ethan – mutatom be gyorsan egymásnak őket. – Szerintem mehetünk is – javaslom folytatásként, majd megkerülve Alex-et a fogasról leveszem a bőrdzsekimet. – Majd jövök! – motyogom még az orrom alatt, amikor megérzem Ethan, derekamra simuló tenyerét.

   Nem merek Alex-ra nézni, így a tekintetemet csak is előre tekintetem, majd hagyom, hogy Ethan vezessen.

   Ethan a part egyik legelegánsabb éttermében foglalt asztalt, ahonnan a tengere nyíló gyönyörű szép látvány fogadott minket. Ami messze kárpótolt mindazért, amiért az ételek kínálata, számomra kevésbé volt étvágygerjesztő.

-          Szép estét! Sikerült választaniuk? – kérdezi az egyik odatévedő pincér, negyed órával azután, hogy megérkeztünk.

-          Dani? – int felém kérdőn Ethan, mire én kicsit zavartan, de rántott halat és sült krumplit kérek. – Öm. Nekem is lehet ugyanez – mondja végül rövid gondolkozás után. – Nem vagy oda a tengeri ételekért, ugye? – kérdezi, miután magunkra maradunk.

-          Igaz – nevetek fel kínosan.

-          Rettentően sajnálom. Igazán rákérdezhettem volna, hogy megfelel e – rázza meg a fejét. – Bocsáss meg!

-          Nem történt semmi megbocsájthatatlan dolog. A látvány mindenért kárpótol, hidd el – mosolygok rá kedvesen.

   Viszonozza a mosolyt, de még mindig látszódik rajta, hogy rettentően sajnálja a dolgot. 

-          Tényleg igazán, nincs miért rágnod magad. Nem tudhattad, és én sem jeleztem, hogy mit nem eszek meg – vigasztalom, majd hogy oldjam a hangulatot, a szülei és a nővére gyerekei felől érdeklődöm, akikről minden találkozásunk folyamán említést tesz.

   Az érdeklődésemmel sikert is aratok, mert hamar megtudom, hogy a hétvégén hazamegy a szüleihez Chicago-ba  és a nővérééket is meglátogatja majd otthon. Megtudom azt is, hogy úton van a nővérééknél a negyedik gyerek is, akiről már remélik, hogy lány lesz.

-          Már előre látom magam előtt, hogy mindenki majd a kislány kezéből fog enni – vágom közbe. – Főleg meg, ha ennyi ember veszi majd körül.

-          Ne is mondd! – sóhajtja mosolyogva.

   Mesélek én is neki a nővéremről és a családjáról, miután kihozzák a rendelésünket.

-          Nagyon hiányoznak neked, ugye? – kérdezi egy idő után.

-          Igen – bólogatok helyeslően. – Jövő hónapban én is meglátogatom majd őket, úgyis itt a nyári szünet. A gyerekek is otthon lesznek.

   A vacsoránkat befejezvén, és kifizetvén úgy döntünk, hogy a visszautat hozzánk, sétálva tesszük meg, és nem taxival.

   Rengeteg vicces és szórakoztató történetet mesél magáról és a családjáról, amiken jókat derülök. De hogy én se maradjak le mögötte, magam is mesélek neki az enyémről még.

-          És te? Szeretnél majd saját gyerekeket? – teszi fel a kérdést.

-          Igen – felelem azonnal.

-          Nem is gondolkodik rajta, hanem kapásból rá is vágja – bólint elismerően.

-          Ez az igazság. Szeretnék majd. Legalább kettőt. És te? – kérdezek vissza.

-          Vagy egy tucatot – mondja nevetve.

-          Ejha – füttyentem.

-          Csak vicceltem! – teszi fel a kezeit. – Kettővel vagy hárommal, magam is megelégednék.

-          Bár lehet, hogy a szüleid csak örülnének neki, ha még több összejönne – szúrom oda neki viccesen, mire oldalba bök.

   Már épp viszonoznám is, amikor egy alacsony rövid barna hajú lány rohan felénk, a mellettem álló férfi nevét kiáltva. Amint elér hozzánk, nevetve ugrik Ethan nyakába.

-          Ethan Kirk! De jó téged újra látni! – sikongja boldogan az idegen lány.

-          Amanda? – hitetlenkedik a férfi, miután elengedik egymást. – Mennyi ideje is? Kettő? Három éve?

-          Négy éve már, te csacsi! – bokszol a karjába a lány. – Semmit sem változtál. Viszont még mindig jó képű vagy.

-          Te viszont egészen kikerekedtél, de pozitív értelemben – feleli Ethan végig nézve rajta, újra és újra. – De hogyan kerülsz ide?

-          Néhány barátnőmmel átruccantunk ide, megünnepelve a diplománkat.

-          Ááá, a jogi diploma. Gratulálok!

-          Ahogyan magam is gratulálok – szólok közbe, bár kissé kellemetlenül érezve magam, hogy félbe szakítom őket. – Az én nevem Dani…

-          Én barom! – csap a homlokára Ethan, és bocsánatkérően tekint rám. – Ne haragudj rám Dani. Csak…csak…

-          Ethan! – szorítom meg a kezét. – Nem kell szabadkoznod előttem, sem nekem. Megértelek, hogy ennyire magával ragadott a viszontlátásod Amandával.

-          De akkor is baromként viselkedtem, mert nem mutattalak be titeket rögvest.

-          Hihetetlen vagy csacsi, mint mindig – nevet fel Amanda. – Az én nevemet már tudod. Én és Ethan gyerekkori barátok vagyunk. Chicagói vagyok jó magam is.

-          Örvendek – nyújtom felé a kezemet köszönésképp, amit ő viszonoz is.

-          Remélem, hogy nem rontottam el az estéteket. Nem is zavarok tovább, csak nem tudtam megállni, hogy ne köszönjek Ethan-nek, amint megláttam – kér elnézést.

-          Nem történt semmi baj – nyugtatom meg, közben kezdve úgy érezni magam, túlontúl sokszor tettem úgy ma, mintha semmi baj nem történt volt. Ami igaz is. Nem tudom úgy érezni, ezt a pillanatot sem, hogy zavaró hatással lenne rám, két régi ismerős viszontlátása, még úgy sem, hogy ennyire nyilvánvalóan látszik, az őket összekötő száll.

   Egyáltalán nincs bennem féltékenység érzet. Különösen, hogy látom rajtuk, mind a ketten igazán örvendeznek a másiknak. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mit éreznék akkor, ha Ethan helyet Alex lenne itt most mellettem, és ez a lány vagy egy másik viseltetne hasonlóan vele, akkor is úgy éreznék e, mint most. De tovább sem kellett gondolkoznom, mert azonnal tudtam, hogy nem így éreznék.

   Ó, hogy az a rohadt élet! – verem a fejemet képzeletben, egy képzeletbeli falba, amiért nem tudtam, nem Alexra gondolni. – Miért? Miért nem hagyja már el a gondolataimat, ezt a férfi? – sikoltom magamban tehetetlenül! 

   Szerencsére, Amanda hamar kiráz a gondolataimból, amikor elköszönve tőlünk, megígérteti a fiúval, hogy másnap megejtenek majd egy találkozót.

-          További szép estét nektek! – köszön el, majd oda fut egy lány társasághoz, akik mint kiderült az ő barátnői.

-          Neked is! – viszonozzuk, majd folytatjuk az utunkat haza.

-          Nagyon szimpatikus, és igazán csinos lány is ez az Amanda – szólalok meg, pár perccel később.

-          Igen, az – mosolyodik el maga elé meredve Ethan.

-          Szerelmes vagy, vagy voltál belé régen. Igaz? – kérdezem, rájőve viselkedésének okára.

-          Ennyire nyilvánvalóan látszik? – néz rám elkerekedett szemekkel.

-          Igen – mosolyodom el.

-          Én… Huhhh… - pirul el.

-          Szerintem, ő is hasonlóan érezhet irántad.

-          Honnan…

-          Ahogyan rólad, úgy róla is könnyedén le lehet olvasni. Bár azt nem értem, hogy – hogyhogy nem vettétek még észre egymáson – rázom meg a fejem nevetve. – De minden bizonnyal, még most fura lehetne bevallani egymásnak, hogy mit éreztek a másik iránt. Viszont azt javaslom, hogy holnap még ne mondd el neki, hogy mit érzel iránta. Várj ezzel még pár napot!

-          Lehet, igazad van – ért egyet velem. – El sem hiszem, hogy ez most így…

-          Én sem számítottam erre. Magam is hasonlóképp meglettem döbbentve, mint te. Viszont, nem bánom, hogy így alakult – szakítom félbe újra, amikor megállunk pár méterre a házunk előtt. – Nagyon jól éreztem magam ma este, és ugyanennyire kedvellek is, azonban…

-          Én nem az a férfi vagyok, Mia bátyja, Alex – jelenti ki.

-          Hogy mi?! – hökkenek meg!

-          Láttam, hogyan néztetek egymásra, amikor a nappaliban álltunk. Ahogyan azt is, hogy ha tudott volna, szemmel gyilkolt volna, meg amiért elmertelek hívni – ecseteli az észrevételeit.

-          Istenem! – temetem az arcomat a kezembe.

-          Nem is értem, hogy miért mondtál nekem igent, ha tulajdonképpen ő az a férfi, aki igazán érdekel téged.

-          Mert kedvellek téged, és adni akartam egy esélyt neked és magamnak is, elszakadva az iránta érzett érzelmeimtől – vallom meg elkeseredett mosollyal az arcomon.

-          Ennek örülök, és köszönöm is. Viszont szerintem hadd hagynád, hogy kibontakozzon köztetek az, aminek ki kellene – javasolja.

-          Bár ilyen egyszerű volna, de sajnos nem az.

-          Miért? – kérdezi kíváncsian.

-          Hosszú és bonyolult is volna ezt most részletesebben is kifejtenem. Így csak annyit mondanék, hogy ő Mia bátyja, és holmi vonzalom és vágy miatt, nem szeretném kockáztatni a barátságomat…

-          Miá-val. – fejezi be helyettem a mondatot. – Értem. Azt hiszem.

   Látom rajta, hogy nem teljesen érti a reakciómat, de nem is firtatja tovább ezt a témát, mert egy ölelés kíséretében megköszöni a vacsorát, majd tőlem is elköszön.

   Egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor a házhoz sétálok.

   Az ajtóhoz közeledve, a lábaimról lecsatolom a szandált, amit a kezembe véve, lenyomom az ajtón a kilincset, majd belépek a küszöbön.

   Fülelek, de síri csend fogan, viszont nem lepődöm meg, hogy a folyóson égve maradt a lámpa, gondolván arra, hogy biztosan Mia hagyta úgy nekem. A szandált letéve a kezemből, leveszem a dzsekit is, amit a fogasra rakok is vissza, majd mielőtt még fel mennék a szobámba, a konyha felé veszem az irányt.

   A hűtőhöz sétálok, ahonnan kiveszek egy palack vizet, majd amikor megfordulok, hirtelen egy Alex-ba ütközöm, mire az ajkaimat egy apró sikkantás hagyja el.

-          Basszus, a frászt hozod rám! – suttogom bosszankodva, érezvén, hogy milyen hevesen ver a szívem az ő kemény mellkasán.

-          Bocs – mondja, de a tekintete nem tűnik bűnbánónak, hanem valami másnak, amiről igyekszem nem tudomást venni, így megpróbálkozom az oldal kicsúszással, de nem járok sikerrel, ugyanis mire észbe kaphatnék, forró és kemény ajkát az enyémen érzem...