Sodorjon az ár

Sziasztok!

Itt is a folytatás, mely most megint csak rövidebb. De a következő hosszabb lesz, azt megígérem!
Ahogyan azt is, hogy eztán már a két főszereplő gerlicénket nem szakítom szét - max pár napra, de akkor sem szakítás céljából -. :D
Továbbá minimum még két fejezet lesz Dani és Alex történetéből, utána pedig következik majd Mia és Mark története. :)
De addig is itt van ez a rész! ;)

Dóry

Danis szemszög

13.

   Három napja gubózók egy kis motelszobában, távol a belvárostól, de még mindig New York-ban. Magam sem tudom, hogy végül miért nem szálltam fel valamelyik járatra. Csak azt, hogy tudván Alex ki is, úgyis utánanéz annak, hogy hova vettem jegyet. Így, hogy több időt nyerjek magamnak, megvártam, míg Daniel távozik, és csak utána nem sokkal intettem le egy taxit, aki idehozott – amikor megkérdeztem tőle, hogy nem e tudna valahol, valami olcsó és eldugott motelt. Jó, nem egy öt csillagos szálloda. De az én igényeimnek bőven megfelelt.

   Zavartalanul gondolkodhatom, anélkül, hogy valaki megzavarna azzal a szándékkal, hogy ki akarja takarítani a szobát.

   Tudtam, hogy igaza volt Daniel-nek, ahogyan a tekintetében rejtett üzenetet is felfogtam. Persze, hogy szeretem Alex-et, csak ettől az életmódtól félek, amibe ő beletartozik.

   Még ezalatt a három nap alatt sem tudtam dűlőre jutni magammal. Az egyik pillanatban úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem, míg a másikban, ha képes lettem volna rá, a saját tulajdonkezemmel vertem volna bele a fejemet a szürke falba a gyávaságom miatt.

   Tudtam, hogyha tanácsot akarnék kérni a nővéremtől ismét, csak azt mondaná, hogy hallgassak a szívemre, és merjek kockáztatni. De a másik oldalról, a félelem még mindig erősebb volt.

   Most meg már ott tartok, hogy majd beleörülök a tudatba, hogy ennyire döntésképtelen és gyáva vagyok.

   Hiszen az helyet, hogy végre boldogan Alex karjaiban lehetnék, itt vagyok a semmi végén, félvén attól, hogy bármikor elveszíthetem őt. Na, nem mintha, így nem veszíteném el, ha én itt vagyok, ő meg valahol máshol, meglehetősen engem keresve.

-          Mi a jó fészkes fenét műveltél te nő?! – kérdezem magamtól két tenyerem közé fogva a fejemet.

   Ideje volna összeszednem magamat, és végre kockáztatni, merni, ha Alex-al akarok lenni. Mást sem szeretnék jobban, mint őt, és vele lenni.

-          Elég volt a tanácstalanságból és a gyávaságból! – szólok magamra, ösztönözve is közben arra, hogy felálljak az ágyról, és bepakoljak a táskámba.

   A telefonomat kivéve a táskám aljából, három nap után újra bekapcsolom. Számtalan nem fogadott hívás és üzenet ugrik fel. Alextól, Miától és még a nővéreméktől is. Bele olvasva az utolsó üzenetekbe, hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak, miközben magamat korholom a butaságom miatt.

   Hogyan is követhettem el ekkora gyávaságot, és tűnhettem el így, nem adva jelet magamról senkinek sem, ezzel is aggodalmat és fájdalmat okozva a szeretteimnek?!

   Mielőbb bárkit is visszahívhatnék, hirtelen megszólal a telefon a kezemben, melyen Alex neve tűnik fel.

   Beletelik néhány másodpercbe mire, megnyomom a fogadó gombot.

-          Dani? Szerelmem? Te vagy az? – hallom meg kérdő és aggódó hangját, melyben némi reménység is kivehető.

-          Alex – suttogom a nevét, el sem hívve azt, hogy valóban ő van a vonal túlsó oldalán.

-          Hála a jó égnek! – hallatszik megkönnyebbült hangja.

-          Alex – ismétlem el újra a nevét, de ekkor kinyitódik a szobám ajtaja és ő maga toppan be életnagyságban személyesen. – Alex…

    Ő nem szól semmit, helyette öles léptekkel lép közelebb hozzám – közben a telefonját a bőrdzsekije zsebébe süllyeszti -, mígnem a karjaival szorosan magához ragad és az ajkával rabul ejti az enyémet. És… nekem ennyi is volt. Minden korábbi kérdésemre és aggodalmamra választ kaptam. Minden félelmem lecsillapult, és minden kétségem megszűnt. Amit ebben a pillanatban éreztem, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegtem a tudatba. Hazatértem. Hozzátartoztam, és végre megtaláltam azt, amit kerestem. Őt.

-          Szeretlek! Szeretlek, Dani – suttogja néhány centire elszakadva az ajkamtól. – Tudom, hogy hirtelen sok volt neked az, amit az elmúlt napokban történt, és ha tehetném, örömmel eltörölném mindazt a sok rosszat, amit át kellett élned. Tudom, hogy időre volt szükséged, de kérlek. Könyörögve kérlek, hogy soha. De soha többet ne szökj meg előlem – kérlel a szemeimbe nézve. – Nem tudlak, és nem is akarlak elengedni! Téged akarlak, és veled is akarok lenni!

-          De én…

-          Tudom, hogy attól félsz, esetleg egy napon a halálhíremet fogod kapni, de én döntöttem. Otthagyom a…

-          Neee! – szakítom félbe ezúttal én. – Félek! Persze, hogy félek ettől, de attól még jobban, ha nem lehetek veled. Szeretlek, Alex és nem akarom, hogy az én félelmem miatt eldobd mindazt, amiért eddig dolgoztál.

-          Nem számít! Itt egyedül csak te, és mi számítunk!

-          De igen is számít, Alex! Az FBI, a munkád és az életed része. Hogy hogyan fogok tudni majd megbirkózni vele, azt nem tudom. Viszont azt igen, hogy ameddig veled lehetek, és szerethetlek, nem számít, hogy mivel foglalkozol.

-          Szeretlek! – vallja meg újra a szerelmét.

-          Szeretlek! – lehelem viszonozva a vallomását, ezúttal én csókolva meg őt.

    Amikor ajkaink elválnak, a kérésemre elmeséli, hogy mi van a többiekkel és, hogy mi történt velük az utóbbi pár napban, míg én itt rejtőzködtem. Mia nevét, és a nővérem, Suzane nevét hallva, visszatér a korábbi bűntudatom, amelynek tudatában fel is hívom őket sorban.

   Természetesen, ahogyan számítottam is rá, mindketten lehurrogták a fejemet, amiért én nem is győztem sorban bocsánatot is kérni. Jogosan szidtak meg, hiszen fordított helyzetben én sem tettem volna mást. Viszont abban mindketten egyet értettek, hogy az, hogy egyedül voltam a napokban, arra szükségem volt, még akkor is, hogyha mindaddig nem tudtam dűlőre jutni, míg Alex be nem toppant a motelszobámba. És a lelkemre is kötötték, hogyha bármikor ilyen hasonló meggondolatlan ötletem támadna, előtte mindenképp hívjam fel őket, legalább annak a tudatában, hogy tudják, hol vagyok.

-          Mehetünk? – tér vissza a szobába Alex, miután befejeztük a telefonálást a húgával és ő addig kivittem a cuccomat a kocsijába.

-          Igen – felelem és elindulok felé.

   Az ajtóban még nyomok az ajkára egy csókot, majd hagyom, hogy bezárja a szobát, és amíg én a kocsihoz sétálok, addig ő visszaviszi a motel tulajdonosnak a kulcsot, és ki is jelentkezik a nevemben.

   Pár percig marad csak távol, és amikor csatlakozik, hozzám beülünk a kocsijába, és elindulunk vissza L.A.-be…