Sziasztok!
Hosszú kihagyásnyi idő után, újra jelentkezem. És igen, egy új résszel. Ez nem ámítás, sem hitegetés. Valóban lentebb az új részt olvashatjátok, Mark szemszögéből.
Most nem kezdek el mentegetőzni, sem pedig hosszas ecsetelést tartani arról, hogy mért nem volt eddig rész, vagy hogy éppen, hová tűntem... mert hosszú volna... és senkit sem akarok vele terhelni és untatni se...
Így csak szimplán annyit mondanék, hogy örülök, hogy újra hozhatom nektek a fejezeteket, bízva abban, hogy semmi sem fog hátráltatni benne a továbbiakban. ;)
Jó olvasást kívánok nektek a fejezethez. Ha tudom, még a héten hozom is a folytatást! ;)
Dóri
Harmadik rész
 |
| Mark szemszög |
Elment.
Elment úgy, hogy most azt sem tudom, akkor hányadán is állunk. Pedig
amikor az este a karjaimban tarthattam, úgy éreztem, hogy most már minden
rendben lesz köztünk. Erre fel?! Reggel arra ébredek, hogy ő sehol sincs. Ha
nem éreztem volna mellettem a párnámon a vanília és eper illatát, akkor azt
hittem volna, hogy mindaz, amit átéltünk együtt az éjszaka, az csak álom volt.
De az orromban érezvén finom illatát, tudtam, hogy valódi volt minden. Minden
érintés, minden csók.
Hiába kerestem a házban, sehol sem találtam őt. Így tudtam, elment.
A
telefonom megkeresése után, igyekszem őt elérni, de nem veszi fel, és ez kezd
kiborítani.
-
Már megint nem fogadja a
hívásaimat?! Mi a fészkes fene van?! – csattanok fel a nappaliban állva. – Hol
csesztem el már megint a dolgokat, hogy csak így itt hagyott?! – kérdezem a
néma csendtől, tudva, hogy választ itt nem fogok kapni.
Ezt nem hagyhatom csak így annyiban. Ki kell derítenem, hogy miért
hagyott faképnél. Esetleg megbánta volna a tegnap éjjelt? – torpanok meg egy
pillanatra erre a gondolatra, mely össze is szorítja a szívemet. – Fájna, ha így
van. De akkor is muszáj kiderítenem, hogy
mi van most velünk!
Pár perccel később már a Brighton ház ajtajánál találom magam, amelynek
éppen a kilincsét nyomnám le, amikor szembe találom magam Mia fájdalommal teli,
könnyes szemeivel. Látni őt sírni, a szívemet mintha mázsás súly nyomná,
annyira fáj.
-
Édesem – nyújtanám ki érte a
karjaimat ölelőn, de ő ahelyett, hogy hozzám bújna, hátrálni kezd, amivel nem
is kicsit okoz fájdalmat nekem.
-
Tűnj az utamból! – harsogja dühösen
nyelve a könnyeket.
-
Nem! – lehelem elállva az útját. –
Beszélnünk kell!
-
Nem! Nem kell semmit sem
csinálnunk! – igyekszik félre lökni az útjából, viszont én nem engedek.
-
De igenis fogunk! – mondom határozottabban
és leszorítom az oldalához kezeit, így vonva őt közelebb magamhoz.
-
Eressz! Vagy elbúcsúzhatsz a
golyóidtól! – szórnak könnyes kék szemei szikrákat az enyémekbe.
Mi történhetett, ami miatt el akar lökni
magától? Miért ennyire dühős rám? Miért nem engedi, hogy szeressem őt? Próbálok
választ keresni a tekintetében, de nem látok ott mást, csak mély fájdalmat és
haragot.
-
A múlt éjszakát nem tudjuk meg nem
történtté tenni, és nem is akarom – szipogja, szemei továbbra is mélységes
haragot és fájdalmat tükröz. – De az volt az utolsó. A bú…
-
Ne mondd ezt! – vágok a szavába. –
Akarlak, csak is téged. Akárcsak te engem. Elhiszem, hogy haragszol rám, de
engedd, hogy bizonyítsam a szerelmemet. Mert igenis, SZERETLEK! Kimondhatatlanul
és viszontvonhatatlanul, szeretlek! – kimondtam.
-
Én… - a hirtelen jött vallomásom,
látszólagosan belé fojtotta szót, azonban ez a pillanatnyi dermedtség a
részéről nem tartott sokáig. – Mennem kell!
-
Mi? Még is hová? Nem mehetsz el
csak így! – fogom le továbbra is.
-
Már pedig elfogok menni. – jelenti ki.
– Nem gondolhatod azt, hogy, csak mert szerelmet vallottál, itt fogok maradni
és a karjaidba borulni úgy, mintha mi sem történt volna? – nevet fel gúnyosan. –
Nem tagadom, hogy nem érzek én is valami hasonlóságot… vagyis, hogy… igen.
Bevallom: én is szeretlek! Azonban
nem tudok veled lenni.
-
Miért nem? Miért nem hagysz
kettőnknek időt arra, hogy megpróbáljuk együtt? – kérdem őt gyötrődve a
viszonzott vallomása, a viselkedése és a szívembe való tört döféses szavai
között.
-
Mert inkább most veszítselek el
így, hogy én, hagylak el, minthogy… minthogy…
-
Minthogy? – kérdezek vissza, de
ahogy meglátom mögötte Alexet és az ő karjai között éppen a szájához kapó
Dani-t, lassan kezdem felfogni, hogy mit nem tudott kimondani Mia…
Fél. Ugyanattól fél, amitől Dani is félt, és fél a mai napig is. Ő
attól, hogy Alex-et veszíti el. Mia pedig attól, hogy engem veszítene el. A tudat,
hogy fél elveszíteni engem, amely miatt fájdalmat is érez, sokkal jobban
letaglóz, mint azt hittem volna.
Nem
bírom ezt az éles fájdalmat a szívemben, amit azért érzek, mert látom őt
szenvedni, és tudni azt, hogy azért taszít el, mert fél elveszíteni engem.
Nem is tudtam. Sőt még álmodni sem mertem arról soha, hogy lehet e így,
és ennyire szeretni valakit. Ahogyan azt sem tudtam, hogy a szerelem így
fájhat. Mert igen is: a szerelem fáj. Néha úgy érzed, mintha ez lenne a legjobb
dolog a világon. Biztonságban érzed magad tőle. Elfelejtet veled mindent,
mintha újrakezdenél mindent. De a szerelemtől érezheted úgy, mintha nem tudnád
magad irányítani. Félhetsz. Mintha addig enne téged, amíg semmi nem marad
belőled. A szerelem tényleg szívás…
