Tádám! Meg is hoztam a teljes 12. fejezet, második részét. Amely két szemszögből is olvasható.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez is.
Jó szórakozást kívánok hozzá! :)
Dóry
 |
| Daniella szemszög |
12/2.
Hűvös levegőre ébredni, nem egy álom ébredés. Mielőtt kinyitnám, a szemeimet végig tapogatom magam mellett az ágyat, de Alex korábban meleget adó testét nem lelem, így kinyitom a szemeimet. Mire hozzászokik a szemem a ház sötét színeihez már magam is ültő helyzetben vagyok.
- Alex? – kezdem el szólongatni. – Alex? A fürdőszobában vagy? – kérdezem, de amikor továbbra sem érkezik válasz, a takarót magam köré csavarva a fürdőszobához sétálok.
Először bekopog, de amikor nem jön válasz, benyitok, de a helyiségben üresség kong.
Aggodalommal nézek körbe a házban, és amikor a tekintetem az ágy mellett csak az én pizsamámat lelem, a félelem érzete kezd körül venni. Nem is gondolkodom rajta, de már az ajtóban találom magamat, amelyet kitárván, újra Alex nevét kezdtem el kiáltani, és amikor nem jön válasz, visszafordulva a házba a táskámhoz sietve, amely mellől az Alexénak hűlt helye van, még inkább erőt vesz rajtam a félelem és az aggodalom.
Gyorsan kikapok a táskából egy nadrágot, és egy felsőt, plusz egy fehérnemű párost, amit ott helyben magamra is kapok. A hajamba párszor beletúrok, majd a táskám egyik oldalsó zsebéből kiveszek egy hajgumit, amivel lófarokba kötöm a hajamat. Már épp készülnék felvenni a cipőmet is, amikor az ajtó nyílására leszek figyelmes. Dobásra készen emelem a cipőm egyik párját, amikor kinyílik az ajtó és belép rajta egy magas, szőke hajú férfi.
- Maradjon ott! – kiáltom oda neki! – Egy lépést se közelebb! – figyelmeztetem. Nem érdekelt abban a pillanatban, hogy nevetségesen festhetek a cipőimmel a kezemben, és azzal fenyegetem a behatolót, aki bármikor, olyan gyorsasággal végezhetne velem, hogy még pislogni sem juthatna rá időm.
- Nyugalom! Alex küldött…
- Bárki mondhatná ezt! – vágom a szavába, közben azt szemlélem, hogy milyen más fegyverrel védekezhetnék ellene. – Ki maga, és mit akar? Hogy talált ide? – kérdezem, csak, hogy időt nyerjek magamnak, hogy kitalálhassak valamit.
- Suarez. Daniel Suarez…
Suarez? Nem ő Alex főnöke? Ilyen fiatal főnöke volna?! Na, nem! Ezt nem veszem be! Bárki mondhatná ezt! De még is, ő volt a harmadik személy, aki tudhat erről a helyről. Viszont, az is lehet, hogy ez átverés, és ők a rossz fiúk, akik követhettek minket tegnap, és Alex náluk van, vagy éppen nincs és most engem jöttek elkapni, hogy velem csalják őt lépre!
Na, azt nem! Abból nem esztek! – nézek határozottan a férfi világoskék szemeibe.
- Hol van Alex? – kérdem tőle, kíváncsi vagyok rá, hogy mit felel.
- Daniella….
- Állj! Honnan tudja a nevemet? – szakítom félbe, igyekezvén közben leplezni az egyre jobban felgyülemlő félelmemet.
- Alex-től tudok magáról, meg abból, hogy utána néztem magának!
- Hogy mit tett? Mi oka volt rá? – emelem fentebb a hangomat, nem tetszésemet kifejezve.
- Daniella, kérem hadd…
- Egy lépést se tovább! – kiáltok rá, amint tesz egy újabb lépést.
Amikor látom, hogy a zsebébe készül nyúlni, teljes erőből a fejéhez vágom az egyik cipőmet, majd kihasználva a pillanatnyi zavart, neki rontok és félrelököm az ajtóból. Nem érdekelt, hogy a vállamba éles fájdalom nyilall, csak azt tartom szem előtt, hogy mihamarabb távol kerülhessek a váratlan idegentől. Azonban épp, hogy lelépek a lépcsőről, egy lövés dördül el a fülem mellett, mely megállásra késztet.
- Állj meg te ribanc! – dörren ezúttal mérgesen rám, és az előbbi szelídebb hangnak nyoma sincs.
Futhatnék, de tudom, hogy nem érnék el vele mást, csak golyót a fejembe, vagy valamelyik más testrészembe.
- Ki a fene maga? – teszem fel újra a korábbi kérdésemet, hátrafordulva felé.
- Itt én vagyok, aki kérdezhet! – vicsorítja, majd maga elé intet a fegyverrel. Kelletlenül is, de visszalépek a házba. – Leülni!
Eleget téve az utasításnak, leülök a kinyitott kanapéra, de a tekintetemet továbbra sem emelem le róla.
Ki lehet ez a fickó? Ha tényleg ő Alex főnöke, akkor ő egy áruló. Elképesztő, hogy az emberek többsége mennyire megvehető. Már csak abban bízok, hogy Alex biztonságban van, bárhol is legyen. Viszont, ha ezt élve megússzuk, én kinyírom őt. Még is hogy hagyhatott itt magamra? Miért ment el nélkülem, és hová? És ha valóban, ő küldte rám ezt az ürgét, mégis hogy tehette ezt? Hogy bízhatott meg egy ilyen alakban?
- Mit tudsz rólunk és a Di Angelo ellen tervezett elfogásról? – teszi fel a kérdést, továbbra is felém irányítva a fegyvert.
- Nem mindegy, hogy mit tudok? – kérdezek vissza – Így is, úgyis kifog nyírni! De jól vigyázzon, mert ha Alex megtalálja magát, azonnal végez magával!
Nem érdekelt a szemtelenségem. Itt most nem arról van szó, hogy megúszhatom ezt élve. Keserű beismerni, de ha Alex nem ér ide idejében, akkor nekem végem, vagy így vagy úgy. Márpedig az biztos, hogy belőlem, ez a fickó semmit sem fog kiszedni. Ha megkínoz se. Inkább meghalnék, mint sem, eláruljam azt a férfit, akinek a szívemet adtam.
De ha valami csoda folytán, mégis túl élem, én is, és ő is. Alaposan át kell, hogy gondoljam a kettőnk dolgát – ez volt az utolsó gondolatom, amikor hirtelen ablak törést hallani, és a rám tartó szőke hajú férfi hanyatt vágódik közvetlenül előttem alig egy lépésre. A fülemre tapasztva a kezeimet ugrom le az ágyról, és mielőtt bekúszhatnék a sarokba, hogy még véletlenül se legyek lövéstávolságban, a holtan heverő férfi fegyverét kikapok a kezei közül.
Halványlila dunsztom sincsen arról, hogy hogyan is kell egy ilyen szörnyeteget használni, de akkor is jobb, ha van valami a kezemben, mintsem, fegyvertelenül várjam ki az engem épp megmentő szerepben lévő személyt, vagy éppen az ellenkezőjét cselekedni akaróét.
Percek telnek el, mire először kopogás majd egy lágyabb, de annál érdesebb hang szól hozzám!
- Daniella? Nem esett baja? – kérdez, de nem merek válaszolni, így csendben maradok. – Most befogok menni, ne támadjon le! – igyekszik nyugodtabb hangon beszélni hozzám, de én csak fülelek, és várok.
A sarokból, ahol guggolok, remek rálátást nyerek a belépő férfira. Szőke haja kirí a halvány világítású szobában pont, mint a földön holtan heverő fickóé. Fekete nadrágot és fekete bőrdzseki fedi magas szikár testét.
- Nem fogom bántani, így kérem, ne lőjön! – lép közelebb hozzám, de amikor ráirányítom a fegyvert, megtorpan.
Hogy a remegő kezem miatt vagy, mert azért, hogy ne lőjem le, nem tudom, viszont nem jön közelebb hozzám.
- Ki maga? – hangzik el tőlem újra ez a kérdés. Bár be kell vallanom, hogy mindhiába teszem fel ezt a kérdést, ha úgy sem tudom biztosan, hogy bízhatok az illetőben. Az előbbi fickóban nem bízhattam, ami ki is derült, és épp, hogy csak megúsztam. Viszont, hogy most is megúszom e?! Kétséges!
- Daniel Suarez – árulja el a nevét, mire én keserűen felnevetek.
Na persze! Még valaki, aki ezzel a névvel mutatkozik be?!
- Hazudik! – vágom oda neki, közben a halott férfi felé biccentek. – Ő is ugyanezen a néven mutatkozott be! Szóval, ki maga? És ezúttal, szeretnék látni egy igazolványt is!
- Hogy mi? Ez nem lehet igaz – néz rám elhűlve a férfi, majd a holtan heverőre tekint. – Mégis mi a jó büdös fészkes fenébe tenyereltél bele Eddy?! – motyogja az orra alatt, majd benyúlva a dzsekije zsebébe elővesz egy fekete kis tokot.
- Dobja ide! – utasítom, aminek eleget is téve, idedobja nekem az igazolványát. Továbbra is rátartva a fegyvert, fél szemmel nézek bele az igazolványba, aztán fel a férfira. – Tehát, ha maga valóba Daniel Suarez, akkor ez a szemét féreg ki? – kérdem álló helyzetbe tornázva magam.
- A társam, Eddy.
- Miért akart megölni? – kérdezem, bár valóban tudtam a választ.
- Ne kérdezzen olyant, amiről már tudja a választ Daniella! – néz rám keserűen.
- Honnan tudta, hogy itt vagyok? – teszem fel az újabb kérdést.
- Ő tőlem, én meg Alex-től. – feleli.
- Hol van? Hol van, Alex? És ne hazudjon! Mondja meg az igazat! – nézek rá elszántan, továbbra sem engedve le a kezemet. Lehet, hogy valóban ő az igazi Daniel Suarez, de akkor sem bízok benne. Még nem.
- Elment, hogy lezárja végre ezt az egész Di Angelo ügyet – dörzsöli meg az állát. – Engem pedig megbízott azzal, hogy jöjjek el és vigyázzak magára.
- De a társa, hogy ért ide hamarabb?
- Úgy, hogy ő már tudta azt, hogy maguk itt rejtőznek, Alex-al. Legalábbis minden jel arra mutat, ahogyan arra is, hogy valamiért át állt Di Angelo-hoz – fejti ki, és kihallatszik a hangjából a keserű csalódás a társa iránt.
- Sajnálom – mondom ki és, leeresztem a fegyvert. – Akkor gondolom, megvan rá az esély, hogy más is ránk találhat annak a férfinak az emberei közül. Igaz?
- Igaz – bólint. – Mi hamarabb el kell tűnnünk innen, csak arra kérem, hogy bízzon bennem, annak ellenére is, hogy tudom ez most nagy kérés.
- Rendben – egyezek bele, majd összeszedve a cipőimet, fel is húzom őket a lábamra, majd a dzsekimet az ágyról magamra kapom, akárcsak a táskát is, és követni kezdem Daniel-t kifelé.
- Kicsit gyalogolnunk kell, mert messzebb álltam meg a háztól – említi, meg amikor pár lépéssel magunk mögött tudjuk a faházat.
- Oké – felelem csupán, és tovább követem őt.
Az a kicsi gyaloglás, jó félórát jelentett. Amint elértük a fekete BMW-t, és beültünk a kocsiba, Daniel már indított is. Miközben vezetett, elővette a zsebéből a telefonját és valakit hívni kezdett. Nem kérdeztem rá, bízván abban, hogy úgyis megtudom mindjárt.
- Mi az? – kérdezek rá, amikor szitkozódásba kezd, és egy újabb számot pötyög be a telefonba.
- Alex-et hívtam volna, de nem veszi fel – feleli rám se nézve és újra a füléhez emeli a készüléket.
A felelete összeszorítja a szívemet és a torkomat is egyaránt. Ha valami baja esett, és azért nem veszi fel a telefont, én akkor nem tudom, hogy mit fogok tenni. Megölöm az illetőt, de Alex-et is, amiért ilyen stressznek tesz ki!
- Charly, itt Suarez! – szól bele. – Mi történik ott? … A fenébe is, azzal a makacs, idiótával! … Mi az, hogy mellény nélkül hatolt be?! Hogy lehettetek ekkora barmok, hogy nem biztosítottátok a számára?! Esküszöm, ha a két kezem közé kapom, magam repítek egy golyót a fejébe! … Végre, hogy vége! – sóhajt fel.
- Mi történt? Alex jól van? – kérdezem, de csak csitítólag fel mutatja nekem a mutatóujját.
Majd adok én neked olyan csitítást! Tudni akarom, hogy mi történt Alex-al.
- Daniel, feleljen már az istenit! Mi van, Alex-al? – csattanok fel rá, nem törődve azzal, hogy éppen még mindig azzal a Charly-val beszélget.
- Igen, ő az. Most le kell tennem. Azonnal oda megyünk! Mondd meg neki, hogy maradjon a hátsóján, vagy különben szétrugdosom! – mondja még az illetőnek, majd letéve a telefont rám figyel.
- Néhány bordatöréssel és egy bal oldali monoklival gazdagodott, de él! – válaszol végre a kérdésemre.
- Hála istennek! – temetem az arcomat a tenyerembe!
- Most pedig bemegyünk a belvárosba, ahol vannak – jelenti ki, és még jobban beletapos a gázba.
- Ne! – kiálltok rá, mire ő meghökkenve tapos a fékbe.
- Mi a franc?! Mi a baj? – kérdezi felém fordulva, de én csak leintem.
- Adjon egy pár percet! – kérem, mire le is állítja a kocsit.
- Daniella, mi…
- Kérem, csak… csak szükségem van pár percre – motyogom, és kérésemnek eleget téve, nem kérdez többet.
Hogy mi is a baj?! A válasz egyszerű: Alexander Brighton. Amióta találkoztam vele, az életem fenekestül felfordult. Miatta, autós üldözésbe keveredtem, majd lőttek is ránk, utána meg egy magát a főnökének kiadó férfi akart kinyírni, vagy éppen felhasználni, és most itt ülök egy kocsiban egy vad idegen fickóval. Akiről az ég adta világon nem tudok semmit. Vagyis de: a nevét, és azt, hogy ő Alex főnöke.
Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy barátnőm testvérébe szeretek bele. Ahogyan azt sem, hogy mindazon kelljen keresztül mennem, mint amin az utóbbi pár napban kellett. Én ezt nem akartam, és nem is kívántam, egy pillanatra sem. Azzal tisztában voltam, hogy valami, jobbára mondván, valaki hiányzik az életemből. Egy társ. Egy férfi. Akivel eltudnám képzelni azt, hogy vele leélhessem életem hátralévő részét. Akivel családot alapíthatok. Szép, nyugodt környezetben. Valamiképp hasonlót, mint amilyenben a nővéremnek része lehetett.
Mielőtt megjelentem volna Alex szállodai szobájának ajtajában, egészen biztos voltam magamban. Ahogyan abban, is hogy akkor mit akartam. Egy esélyt. Esélyt arra, hogy kiderüljön, hogy az, ami kettőnk között van, lehet e több, holmi fellángolásnál.
Viszont, utána, ahogyan a dolgok zajlottak, és mostanra végződött mindent megkérdőjelez.
Hiába tudom, hogy szeretem őt, ahogyan ő is engem, de nem tudom, hogy tudnék e így élni. Nem tudom, hogy le tudnám e így élni vele, mellette az életemet, amikor számtalan veszély fenyegetheti őt, és ezáltal engem, Miát, és a családomat. Nem tudom, hogy hogyan és miképp tudnék megbirkózni az iránta való aggodalmaimmal, és a tudattól, hogy bármikor el is veszíthetem.
Szeretem őt. Jobban, is mint bármit, vagy bárkit. Viszont tanácstalan vagyok abban, hogy mit kellene tennem. Engedjem el őt, és védjem magamat a tudattól, hogy bármikor elveszíthetem, vagy éppenséggel rohanjak hozzá, és barátkozzak össze azzal, ami, és aki ő?
Félek. Félek, hogy egy szép napon csak azt a hírt fogom kapni, hogy ő meghalt. És bár hiába fáj, de inkább tudnám őt úgy életben, esetlegesen valaki más oldalán boldogan – még ha maga a gondolat is összeszorítja a szívemet -, mintsem hogy bármikor is magamnak kelljen szembesülnie a halálával.
Gyáva vagy! – suttogja egy belső hang. Igaza van, de inkább futamodok meg gyáván, mintsem, hogy az, ami a minap előfordult, még egyszer át kelljen, hogy éljem!
Így hát döntöttem: elmegyek.
- A reptérre vigyen ki – szólalok meg némi idő elteltével.
- De hiszen, Alex…
- Kérem! – nézek zöld szemeibe. – Csak vigyen a reptérre, utána oda megy, ahová akar.
- Alex, ennek nem fog örülni – mondja, megdörzsölve úgy az állát, mint ahogyan korábban is tette.
- Tudom – hajtom le a fejemet egy fájdalmas sóhaj kíséretében. – Viszont nem tudnék most vele lenni. Időre van szükségem, és ezt csak úgy kaphatom meg, ha olyan távol vagyok tőle, amennyire csak lehet.
- De hiszen szereti magát, ahogyan ő is – válik komolyabbá a hangja.
- Tisztába vagyok ezzel, azonban ez nem törli el a tegnapi és a mai nap eseményeit. Én… nem tudom, hogy képes lennék ilyen életet élni – mondom ki azt neki is, amit magamnak eddig csak gondolatban fejtettem ki az imént.
- Rendben – mondja egy pár perc gondolkodásnyi idő után.
- Köszönöm – suttogom, és ő újra elindítja a kocsit, ezúttal a reptérre.
 |
| Alex szemszög |
- Mi az, hogy elment?! – kiáltok fel hangosan és egyben dühösen is, amikor Suarez egyedül érkezik meg Di Angelo raktárába. – Hol van? Hova ment, és miért? – ragadom meg a dzsekijénél fogva, nem foglalkozva a törött bordáimmal és a fájdalommal.
- Állj le, Alex! – fogja le a csuklóimat és úgy lök hátra. – Arra kért, hogy a reptérre vigyem ki, mert időre van szüksége.
- Időre? Milyen időre? – válok értetlenné. – Mi történt, és kérlek, ezúttal mesélj el mindent részletesen, onnantól kezdve, hogy odaértél a házhoz! – utasítom őt, majd közben magunkhoz intem Charly-t is. – Kérlek, derítsd ki nekem, hogy hova vett jegyet Dani. Daniella Troy!
- Máris! – feleli, és félre is lép tőlünk.
- Kezdheted – fordítom vissza a tekintetemet Suarez-re.
Amikor ahhoz a részhez ér, amikor le kellett lőnie Eddy-t, vagy az a szemétláda ölte volna meg Dani-t, olyan düh és harag kerít hatalmába, hogy nem tudom megállni, hogy ne ordítsak fel. Ordításomra, minden szempár ijedten és kérdőn mered rám, de nem érdekelt.
- Folytasd! – túrok bele a hajamba továbbra sem tudván türtőztetni a dühömet. Ha még élne Di Angelo, biztosan, hogy most hallott lenne, akárcsak Eddy is.
Pedig azt hittem, hogy bízhatunk benne. Hiszen az életünket is nem egyszer bíztuk rá. Most meg pont ő volt az, aki elárult minket. Szerencséje van, hogy Suarez végzett vele és nem én. Én először megkínoztam volna, és utána eresztettem volna egy golyót a fejébe.
- Azt mondta, hogy most nem tudna veled lenni. Ezért időre van szüksége, távol messze, tőled – fejezi be.
- Nem! Nem! Nem! – túrok bele újra a hajamba. – Nem kellett volna hallgatnod rá! Ide kellett volna hoznod őt!
Nem veszíthetem el! Nem most, amikor mind a ketten életben maradtunk!
- Meg kell adnod neki azt a kis időt, amit kért, Alex! – ért egyet Suarez, Dani döntésével, amit viszont én nem tudok, és nem is akarok megérteni és elfogadni. – Túl sok volt neki ez az egész. Engedned kell, hogy gondolkozzon, és hogy rájöjjön arra, hogy mit akar. Nem kényszerítheted erre az életre, ahogyan azt sem, hogy mindezek ellenére is, amint keresztül ment, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna.
- Nem is állt szándékomban kényszeríteni őt semmire. Soha nem is tenném. De ez akkor sem volt jó megoldás a részéről.
- Lehet, de ez az ő döntése volt. Csak adj neki időt.
- És ha nem jön vissza? – kérdezem fájdalommal a hangomban. – Nem tudnék élni nélküle.
- Alex…
- Ne! – szakítom félbe. – Szeretem őt. Az életemnél is jobban. Csak őt akarom, senki mást, és tudom, hogy ő is szeret! Ha nem így lenne, nem jött volna utánam. Csak most meg van ijedve.
- Ami érthető is, amiken keresztül ment, az még nekünk is sok lett volna.
Igaza van, de szükségem van rá. Jobban, mint a levegőre. Most, hogy már vége ennek az egésznek, semmi mást nem akarok, csak őt. Vele akarok lenni. Ölelni és csókolni.
- Alex – vonja magára a figyelmemet, a visszaérkező Charly. – Van egy rossz hírem: három repülőjegy szerepel Daniella Troy nevén.
- Hogy mi?! – kérdezünk rá egyszerre Daniel-el.
- Három jegyet vásárolt.
- Róma, San Francisco és Párizs – sorolja a helyeket. – Nem San Francisco-ból jött? Nem lehet, hogy odautazik?
- Nem! –vágjuk rá a főnökkel.
- Tudja, hogy tudjuk, ott keresnénk először – fejti ki Daniel az ellenvetésünk okát. – Viszont azt is tudja, hogy nem lehetünk ebben olyan biztosak. Ezért foglalt még két másik helyre is. Így bármelyik hely felé is tarthat most.
- A francba!!! – morgom az orrom alatt, továbbra is a képernyőre szegezve a tekintetemet, amely a három helyet jelzi ki, ahová a jegyet vette Dani.
Mégis hova tartasz most, szerelmem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése