A vizsgák közepette, meg így az agyhalál matek után, hogy eltereljem a figyelmemet, neki kezdtem a folytatásnak, azaz a 10-dik fejezetnek, amelyből most egy kis részletet, ízelítőt olvashattok.
Amely ezúttal, Alex szemszögéből lesz olvasható. Pont onnan, ahonnan az előző rész véget ért.
Elárulom, hogy nekem személy szerint, ez lett/lesz eddig a kedvenc fejezetem, amit írok. ÉS, csak remélni merem, hogy ti is szeretni fogjátok, vagy legalábbis tetszeni fog majd nektek is. :$
Nem ígérek biztosat azzal kapcsolatosan, hogy mikor jön a teljes fejezet, de igyekszem vele, ahogyan csak tudok! :)
További szép estét mindenkinek! :)
Dóry
*Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, azt
hittem, hogy rosszul látok, vagy csak csupán eljutottam arra a szintre, hogy
már képzelődöm. Nem akartam hinni a szemeimnek, ezért bele tellett néhány
percbe, mikor szóhoz bírtam jutni.
-
Dani? – kérdeztem, majd amilyen
gyorsan csak lehetett megragadtam a kezét, és behúztam a szobába.
Amint
a kezeimmel megérintettem az övét, már biztos lehettem abban, hogy nem
képzelgek. Valóban itt van. Tetőtől talpig végig fürkészem, majd amikor a
tekintetem vissza siklik szép arcára, és gyönyörű mogyoróbarna szemeire, meg sem
várom, hogy feleljen, mert a kezeim közé kapom az arcát, és a számat az övére
tapasztom.
Úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy
csókolt vissza. Csókunk, éhes, vágyakozó és kétségbeesett volt. Nem hasonlított
egyetlen korábbi csókra sem. Hogy a vágyunk egymás iránt ennyire erős lenne,
halvány lila gőzöm nem volt, csak annyi, hogy tudtam, két hét után, most érzem
igazán, hogy újra élek. Megszakítva a csókunkat, az ujjaimmal végig simítok felduzzadt,
meggyvörös ajkain.
-
Mit keresel itt? – kérdezem, amikor
a tekintete újra találkozik az enyémmel.
-
Téged – suttogja, és bár lenne még
jó pár kérdésem hozzá, de nem tudok ellenállni annak, hogy újra meg ne
csókoljam.*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése