Késéssel ugyan, de itt is a második fejezet! Csak is kizárólag Mia szemszögéből. Amely, nos nem éppen vidám hangulatot tartalmaz. De remélem, hogy tetszeni fog. :)
Dóry
Második rész
Mia
A hosszú és fáradalmas, de sikeres vizsga heteket magam mögött hagyván,
amelyet a tegnapi napon egy fergeteges bulival megünnepeltünk a Heaven’sben,
most egy kényelmesnek szánt nyújtózkodássá váltanék éppen, amikor a karom egy
meleg, csupasz testbe ütközik. Ijedten kapom oldalra a fejemet, majd ugyanilyen
állapotban pattanok is fel az ágyból.
A meleg, csupasz, és felettébb nyál csorgatóan kidolgozott test
tulajdonosának jelenléte a szobában és az ágyban egyaránt, nem kis meglepetést
okozott számomra. Akárcsak az idegen szoba is, mely cseppet sem hasonlít az
enyémre.
Mielőtt felrázhatnám őt álmából és számon kérhetném őt arról, hogy mit
keres az ágyamban – amiről, mint
pillanatokon belül kiderül, hogy nem is az enyém -, mintha egy videó
felvételt játszanának le a szemeim előtt, ugranak be a tegnap este és éjszaka
eseményei.
A
buli… a gratulációk… a zene… a tánc… és a tömérdek alkohol… és maga Mark…
akit akármennyire is igyekeztem ellökni magamtól, nem eresztett el egy
pillanatra se az éjjel, hiába kértem, szépen és csúnyán… A szemeim előtt látom,
amint egy lépcsőn, egymásnak estünk. Ajkunk egymáson, testünk egymáshoz tapadva…
Jézusom! – sóhajtok fel, és tapasztom a
tenyereimet a számra. – Hogy lehettem
ennyire felelőtlen, és gatya részeg?
Nem szabadott volna hagynom, hogy megtörténjen az, ami megtörtént. De,
legalább magamnak be kell, hogy ismerjem, az ital csak háttérbe szorította a
józanabbik és a makacsabbik énemet, és ezáltal, utat engedhettem a férfi és az
iránta érzett vágyaimnak, ostromának.
Viszont most, hogy újra többnyire megint a józanabbik részem van jelen,
háttérbe szorítom a férfi iránti érzelmeimet és vágyaimat. Akárcsak azt az
érzést is, hogy mennyire szeretnék visszafeküdni és hozzábújni, halkan
felszedem az ágy mellé hajított, tegnap esti rövid kis fekete mini ruhámat és
alsóneműmet, és amilyen csendben csak tudom, magamra öltöm, hogy azután
lábujjhegyen lépdelve elhagyhassam a szobát, és a benne békésen alvó Mark-ot.
Leérve a földszintre, veszem észre, hogy Mark háza tulajdonképpen
többnyire a miénk kicsinyített mása. Még akár ijesztő is lehetne a helyzet
iróniája, de tudván, hogy LA-ben sok ház és apartman hasonlóan vannak kiépítve,
így a figyelmemet a lépcső alján heverő magas sarkú cipőmnek szentelem és a kis
borítéktáskámnak, amiket felkapván a kezembe, sietősen közelítem meg a bejárati
ajtót, amelyen kilépve, mielőtt elindulnék, szét is nézek, hogy hol is vagyok
éppen.
Még soha nem jártam Mark-nál, de az elém táruló part, ismerősként
köszönt vissza rám, így tudom, hogy ugyanazon oldalon vagyok most, ahol én
lakom, csak épp a part elülső felén, míg a házban hagyott férfi, a másik részén.
Ezt nem hiszem el! – mormogom az orrom
alatt. – Mégis, hogy titkolhatták el ezt
is előlem?! Miért nem tudtam arról, hogy nincs is olyan messzire tőlem az a
férfi, akit nem volna, szabadna akarnom?!
Enyhén haragosan, amiért újabb fény derül a férfi szándékára és arra,
hogy még mindig az akaratomon kívül is, de úgy kell éreznem, ezután meg főképp,
hogy akár akarom, akár nem, még mindig engem tart nyomon, sietősen sétálok a
haza.
A
házba belépve, a tekintetem azonnal megakad a lépcsőn még álmosan lebotorkáló
bátyámon, akinek esélyt se adva arra, hogy megszólaljon, támadom le a szerintem
jogos, szemrehányó kérdéseimmel.
-
Mégis mikor szándékoztátok
elmondani nekem, hogy Mark még mindig figyelemmel tart? Ahogyan azt is, meddig
akartátok titokban tartani, hogy nem is lakik olyan messze innen? – nem törődöm
azzal, hogy a hangom egyre hangosabb.
Dühös vagyok. Dühös a bátyámra, amiért még mindig egy nebáncsvirág kislánynak
tart. Dühös Dani-ra, mert nem mondta el nekem, hogy Mark ilyen közel van
hozzám. Dühös vagyok Mark-ra, amiért betoppant az életembe, és alaposan fel is
forgatta is azt. De legjobban magamra vagyok dühös, amiért nem tudok túllépni a
múlt sérelmein, és a titkokon, és főképp az érzelmeim és egy olyan szerelem
érzése miatt, amit nem akarok. Legalábbis nem Mark iránt.
-
Mia…
-
Ne, Mia-z itt nekem! Most ne! –
dörrenek rá. – Elegem van abból, hogy itt mindenki rajtam kívül mindent tud, és
én vagyok az egyedüli, aki előtt titkolóznak. Nem vagyok én olyan gyenge
jellem, mint amilyennek ti gondoltok.
-
Senki sem gondolja azt, hogy gyenge
vagy. Mind tudjuk, hogy erős vagy és…
-
Akkor mégis mire fel ez a sok
titkolózás? – támadom le egy újabb kérdéssel, majd még eggyel. – Mikor fogjátok
már fel, hogy felnőttem?
-
Engedd, hogy megmagyarázzam –
kérlel aggódva Alex, de nem adok rá esélyt, még ha én is kérdeztem őt.
-
Elképzelésed sincs arról, hogy
milyen megtudni azt, hogy voltaképpen a családunkról való elképzelt kép, nem is
valódi, hanem egy hatalmas nagy kibaszott hazugság?! – rázom meg a fejem
csalódottan. – Fogalmad sincs arról, hogy milyen megtudni azt, hogy a testvéred
nem az, akinek mondta magát, akárcsak az a személy se az, akinek hitte.
-
Miért zeng a ház már korra reggel
tőletek? – csatlakozik hozzánk barátnőm is.
-
És te meddig akartad eltitkolni
előlem, hogy Mark itt lakik a parton? – néztem a mogyoróbarna álmos
tekintetébe. – Alex-on már meg sem lepődök, hogy nem mondta el. De te? Te aki a
legjobb barátnőm vagy, és akivel nincsenek titkaink egymás előtt?
-
Én… - kezd bele, de látva a
csalódott tekintetemet, nem folytatja tovább. Kiolvasta belőle, hogy hiába
minden magyarázat, most végképp nem vagyok rá vevő. Hiszen tudja jól, hogy
jogosan vagyok csalódott.
Nem szólván többet, kikerülve őket felrohanok a szobámba, amelyet
kulcsra zárva magam után rogyok le az ágyamra, és végre utat engedek a
kicsorduló könnyeimnek.
Könnyeket hullajtottam a szüleimért. Könnyeket hullajtottam a halálukat
kiváltó valódi ok miatt. Könnyeket hullajttattam, amiért Alex végig más hitben
tartott. Bár tudtam, s tudom is jól
legbelül a szívem mélyén, hogy csak védeni akart. Hiszen, fordított esetben én
sem cselekedtem volna másképp a helyében. Mégis fájt, hogy még a szerelmemet is
azért ismerhettem meg, mert ő sodratta az életembe. Könnyeket hullajtottam,
mert fájt Dani árulása. Azt hittem, hogy
legalább ő őszinte velem. De szomorúan kell tudomásul vennem, hogy ez nem így
van. Mert nem először titkolózott előttem. S míg a bátyám iránti érzelmeit
eltudtam fogadni, addig most ezt nem. Ez már túlontúl sok volt számomra.
Könnyeket hullajttattam, Mark-ért. A
férfiért, aki annak ellenére is, hogy a szerelmét igyekezett bizonyítani,
mégsem árult el magáról mindent.
Elsőként még számomra is furcsának hangzik,
hogy ennyire rosszul érint, hogy nem tudtam, ő itt van a közelben. Viszont,
másodjára végig gondolva, tudhatta volna, hogy gyűlölöm a titkokat. Főleg meg
mindazok után, amikről tudomást szereztem az elmúlt időszakban.
Mégis hogyan várhatják el tőlem, hogy meghallgassam őket ezek után, és
hogy bízzak bennük? Miért is érné meg ez nekem, ha ők sem bíznak bennem?!
Mennyi minden sértődést, fájdalmat és csalódást megspórolhattunk volna már, ha
a kezdeti titkok feloldásakor az újabb tudomásomra jutó titkok is, akkor
kiderültek volna?
Egy idő után, amikor a könnyeim elapadtak, arra az elhatározásra
jutottam, hogy elköltözöm itthonról. Kell egy kis távolság az itthoniaktól, és
persze Mark-tól.
Hogy hova és, miként tudok majd eltűnni a szemük előtt, arról
halványlila dunsztom sincs. De, ostoba húzás volna tőlem is, ha szó nélkül
hagynám Alex-ékat itt, így amint összeszedtem magam és útra késznek érzem majd
magam, közölni fogom velük is a döntésemet. Ismervén őket, igyekeznek majd
maradásra bírni, viszont ezentúl, csak is a saját döntéseimre hallgatok majd.
Mielőtt elpakolnék egy pár holmit és tisztálkodási szereket, még veszek
egy jó forró zuhanyt.
Zuhanyzás után, egy rózsaszín nyári lenge overált veszek fel, hozzá illő
fehérneművel és szandállal. A hajamat lófarokba kötöm, majd a tükrös
szekrényből előveszem a közepes méretű húzható
bőröndömet, amelybe pár napra
való ruhát és fehérnemű szettet, no meg egy pár lapos talpú balerina cipőt
pakolok be. Ehhez még berakom a tisztálkodási és a smink készletem egy kisebb
részét. A telefonomat és töltőjét, és a tárcámat pedig egy kisebb válltáskába
csúsztatom. Mielőtt elhagyhatnám a szobámat, jut az eszembe, hogy taxit is
hívhatnék a part széléhez, amellyel elvitethetem majd magam egy hotelbe.
Amikor letudom a hívást, a bőrönd fogantyúját megragadván, elhagyom a
szobámat és vele együtt pár másodperccel később az emeletet is.
Leérve a lépcsőn, megtorpanok egy pillanatra.
A konyha felől a bátyám, és barátnőm hangja szűrődik ki. Értem aggódnak, és
éppen azt fitogtatják, hogy miként tudnának kibékíteni.
Ez kedves! – dünnyögöm magamban,
gúnyosan.
Megrázva a fejemet, egy mély levegőt véve közelítem meg a konyhát és egy
hangos köhintéssel vonom magamra a figyelmüket, időt sem hagyva azonban nekik
arra, hogy előbb szólaljanak meg nálam.
-
Elmegyek! – jelentem ki. – Térre van
szükségem, távol mindentől és mindenkitől – a szavaim, mélyen érinti őket,
főleg meg a várandós Dani-t, de nem törhetek meg. Most nem! – Túl sok mindenre
derült fény az elmúlt időszakban, amit hiába próbáltam megemészteni, nem
tudtam. Így nem, hogy egyre több és több titokról szerzek úgy tudomást, hogy
rajtam kívül mindenki más tudja is őket. Elmegyek, és erről nem szeretnék
vitába bonyolódni. Fogadjátok el, hogy szükségem van arra, hogy mindezt
körülöttem feldolgozzam és átértékeljem magam körül a dolgokat!
-
De nem mehetsz el csak így… - fakad
ki Dani, elkeseredetten és közelít felém.
-
Dehogynem! És el is megyek! –
tartom ki magam elé a kezeimet, megállásra késztetvén őt. – Értsétek meg, hogy
nem tudok itt maradni! Rettentően fáj, hogy titkolóztatok előttem és, hogy nem
bíztatok bennem eléggé ahhoz, mindent elmondjatok nekem!
-
Jézusom, hugi! Szó sincs arról,
hogy nem bízunk benned! – szólal meg, Alex.
-
Akkor miért titkolóztatok egész
végig előttem? – fordulok felé. – Először te, arról, hogy ki is, vagy és hogy
mivel is foglalkozol valójában? Vagy éppen arról, hogy mi van közted és Dani között?
Vagy, hogy éppen, Mark betoppanása az életembe, a te közreműködéseddel jött
létre? Folytassam még? – nézek hol rá és hol Danira. – Kérlek, ne gyertek
azzal, hogy az én érdekemben nem árultatok el dolgokat, mert nem fogadom el ezt
válaszként! Tudom, hogy szerettek, ahogyan én is titeket, viszont ideje
elfogadnotok azt, hogy nem vagyok már gyerek, akinek nem lehet elmondani
semmit. Így is túlontúl hamar nőttem fel ahhoz, hogy mindezzel megbirkóztam
volna már hamarabb is.
-
Igazad van. Hibáztunk – ad igazat
nekem, Dani. – Jogosan vagy kiakadva ránk, és én meg is értem, hogy miért
akarsz most elmenni.
-
Dani?! – nézz a bátyám
kétségbeesetten a szerelmére.
-
Alex, szerelmem – fogja meg a
kezét, barátnőm. – Nem tarthatjuk vissza, Mia-t. Engednünk kell, hogy kiszellőztesse a fejét, és hogy szabadon, nélkülünk gondolkozhasson. Felnőtt nő
már, és ha menni akar, hadd menjen! Nem tarthatjuk őt kalitkában, és nem is tartóztathatjuk
őt itt az akaratán kívül, mert azzal csak még távolabb löknénk őt magunktól.
-
Igazad van – sóhajt fel a bátyám.
-
Köszönöm – mondom immáron
higgadtabban.
-
A városban maradok. Legalábbis nem
terveztem, hogy elakarnám hagyni. Viszont, arra kérlek titeket, hogy ne
hívjatok. Csak ha valóban vészhelyzet van! De addig is, majd én, kereslek és
hívlak titeket, ha úgy érzem, hogy készen állok arra, hogyha nem is teljesen,
de majdnem minden olyan legyen, mint amilyen régen volt.
-
Megkell ígérned, hogy vigyázol
magadra! – kérnek meg egyszerre, őszinte szeretettel a tekintetükben.
-
Ígérem – suttogom, egy – egy gyors
öleléssel, amely nélkül, ebben a pillanatban, képtelen lettem volna elmenni.
Kibújva az ölelésükből, magamhoz veszem a bőröndömre helyezett táskámat
és a fogantyút is megragadom, majd hátra se nézve – tudván, hogy nem bírnám ki,
ha könnyeket látnék Dani szemében -, távozom a házból. Az otthonomból…
